Ákos Londonban járt – elmélkedem

Ákos énekes Londonban járt. És felháborított a vlogja kapcsán.
Először a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook oldalon olvastam arról, hogy Ákos Londont Mozambikhoz, Líbiához hasonlította. „Európa jövőről lehetne elmélkedni”. Úgy döntöttem, hogy elmélkedem én is. 

Ákos azt a várost fikázta le egy harmadik ország szintű hellyé, ami engem befogadott és második otthonommá vált az évek alatt. Sőt, arról a városról beszélünk, ahol a 20-as éveimet leélhettem, ahol felnőtté és önállóvá válhattam. És továbbá az a város, aminek nagyon hálás vagyok, hogy megadta számomra a lehetőséget, hogy az legyek, aki lenni szeretnék.
Londonban tanultam meg táncolni, kezdtem el jógázni és futni. Rollerozni az elmúlt 3 évben, valamint úszni is rendszeresen. Londonnak és angol munkaadóimnak köszönhetem, hogy hatszor volt szerencsém az államokban nyaralnom és Európa több pontjára is eljutnom.

Ákos kijelentése fájdították a szívemet, hiszen a szeretett második otthonomról beszélt degradáló stílusban, aminek az elmúlt közel 8 évben mindent köszönhetek.
Egy dolgot felejtett el ő. Minden városnak vannak rosszabb és jobb környékei. Azzal, hogy ő kiment Stratford-ba, a buszpályaudvarnál okoskodott, azzal nem adta ám vissza, hogy milyen valójában Londonban is élni.
Ha a kamerát kicsit elfordították volna, pont látszódott volna, hogy van egy bazi nagy pláza – Westfield is ám itt, ami az Olimpia miatt épült meg és 10 ezer új munkahelyet teremtett anno.
Aztán, ha már ott járt, akkor igazán megnézhette volna a Queen Elizabeth, Olimpia parkot is, ahol a kedvenc londoni uszodám, az Aquatic centre található és ahova nyaranta szívesen járok úszni.
De nem, pont az egyik rosszabb arcát kellett Londonnak bemutatni és ráfogni, hogy itt van Mozambik.
Hát erről az jutott eszembe, hogy a Temze partján van a St Thomas kórház a Parlamenttel szemben, sírnánk az örömünkben otthon, Magyarországon, ha ilyen fasza kis kórházunk lenne. Több ismerősöm is ott szült és jól érezték magukat. Azt miért nem videózta le Ákos?
Mozambikban, bocsánat Londonban…vannak ám normális kórházak is, nem csak feketék?

Barátnőm anyukája látogatóban járt Londonban, s elmentünk Notting Hill, Hollard park környékére sétálni. Meg is említettem, hogy tessék ám jól körülnézni itt a csendes, tiszta kertvárosban, tessék megismerni milyen is “Mozambik” a Landloverjeivel és millió fontos házaival együtt.
Hajós fesztiválra is benéztünk aznap. Egy designer képeslap árus, fekete hölgynél bámészkodtunk, aki odajött hozzánk végül: Én beszélek magyar.
Te, itt Londonban feketeként hogy beszéled a magyart? Csodálkozva néztünk rá.
Vannak magyar barátai és önszorgalomból felvette, megtanult jó pár magyar szót, kifejezést a mi nyelvünkön.
Szerintem ezt rohadt menő, hogy valaki ilyen nyitott ránk, feketeként! Mozambikban még magyarul is beszélnek, a végén kiderül. Tessék vigyázni! Beszélik a nyelvünket.

Ismét hangsúlyozom, hogy mindenhol vannak rossz környékek. Igen, Magyarországon is! és igen, Pesten is van olyan utca biztos, ahova nőként éjfélkor egyedül nem sétálgatnék be. Nem kell ahhoz az országhatárt sem átlépni, hogy rémisztgessünk emberek afrikai országokkal.
Ám én spéci egy olyan kerületben élek, dolgozom, ahol 90% fehér és azon belül is több, mint 60% az eredi angol itt. Az egyetlen fekete ember, akivel hétköznap mindig találkozom, az a postásunk. Akivel mellesleg jóban vagyok, mindig ráköszönök és váltunk pár szót.
Aztán van a DPD futár is, egy fekete arc, akit szintén megismerek és normális.
A szomszédomban meg egy fekete srác lakik pont, akivel múltkor lepertuztam és bemutatkoztunk egymásnak. Ha találkozunk, mindig váltunk pár szót. Teljesen normális férfi.
Ahogy a feketék között is van rendes és becsületesen dolgozó, ugyanúgy a magyarok között is van tisztességtelen naplopó – ha már sztereotípiákról beszélgetünk.

Mindenki eldöntheti magának, hogy Ákosnak hisz, vagy annak, aki 8 éve itt él.
Mindenki levonhatja a következtetést, hogy jó és rossz emberek egyformán vannak nemzetiségtől, vallástól, bőrszíntől függetlenül.
Ákos vlogjának a címe „Turnéstart Londonban” – most akkor nem Mozambikban járt végül?
Már én sem értem, hogy mi van. 😮😄

U.i.: Azért még sem olyan rossz a sok magyar bevándorló, avagy kivándorló, hiszen lehet Londonba jönni énekelgetni nekik. Pénzt keresni rajtuk. 🤔

Reklámok

Ezek a mai a fiatalok…

A napokban csatlakoztam egy Facebook csoporthoz. Van egy youtube oldal, ami nemrég hozott létre egy csoportot. Mivel a csatorna elég szimpatikus témájú videókat gyárt, gondoltam a csoport is hasonlóan jó lesz.
Tévedtem. Sikerült csatlakoznom egy olyan közösséghez, ahol az átlag életkor nincs 18 év. Ezzel egyébként semmi gond nem lenne, ha nem olvastam volna olyan bejegyzéseket, amilyeneket.
Ezek a mai fiatalok, hogy mennyit tudnak sírni, te jóságos Ég! Én is ilyen voltam? Talán nem, mert nem volt internet, nem lehetett online rinyálni ismeretlen embereknek, a barátaim meg biztos frászt kaptak volna a sok nyávogástól. Olvasás folytatása

Jaj, már megint Valentin nap

Anti-Valentines-Day-Jokes-2-300x207Már megint ideért Valentin nap. Folyik a net a különböző Valentin napi témájú dolgoktól. ’Tuti helyek, ahol ehettek; Ilyen fehérneműt viselj; Tökéletes out-fit az alkalomra; Milyen típusú párok lephetik el az éttermeket; Milyen ételt fogyasszatok, Találó ajándék nőknek; Lepd meg párod a tökéletes parfümmel stb’ Egyetlen dolgot nem láttam azonban sehol sem: Szeretet. Az nem érdekes, csak a pénzköltés a lényeg. És virágcsokrot se felejtsd el venni, mert milyen pasi vagy te különben! Olvasás folytatása

Szerepcsere változások – Eltartott férfiak

Ma írásomban a társadalmi szerepek változásáról ejtenék szót. Az ihletet barátokkal folytatott beszélgetés adta.

Emlékszünk még nagymamára? Talán még valakinek él is anyai vagy apai ágon mama. Ha jóban voltunk vele, esetleg nyaranta hetek töltöttünk nála, lehetőségünk volt történeteket hallani a múltból. Meséltek nekünk a régi életről, családról és szerepekről is.
A múlt század közepén az anya nem dolgozott főállásban vidéken. A feladata az volt, hogy nevelje a gyerekeket, nem ritkán 3-5 csemete is volt a ház körül. Az anyai teendők mellett a háziállatok etetése, fejése, tömése is rá tartozott, illetve a telken lévő zöldségest – szőlőst gondozta.
Mindig frissen, házi alapanyagokból készítette az ételeket. A tésztát saját kezével gyúrta hosszasan, míg végül vékonyra sodorta és darabolta. A főállású háztartásbeli volt a foglalkozása, valahogy így nevezték, ha jól tudom. Apuka pedig a pénzkereső volt. A gyári munkás, vagy bármi munka, ami akadt cégeknél.

Most beszéljünk a szüleinkről, a 60-as generációról. Anyukám gazdasági szakközépiskolát végzett, majd onnan sima érettségivel egyenes út vezetett számára a Nemzeti Bank fiókjába. Egyszerű volt a model: iskola és végzés után azonnal munka. Nem kellett egy millió helyre pályáznia, nem volt HR-es ember, 3 fordulós interjú. Fenéket! Ebből a szempontból irigylem egy picit őket.
Anyuka mamával ellentétben már főállásban dolgozott, s nem fejt tehenet. Már volt tej a boltban, meg kenyér is. Ugrottunk hát egy lépcsőfokot. Gyerekeket ugyan úgy nevelt, és mellette a háztartást vezette, kertet gondozta. A 90-es évek elején még azt is be lehetett játszani, hogy 6 évig gyesen legyen az ember, ha 3 éves korkülönbséggel gyereket szül. Apu pedig keményen dolgozott, ő hozta a pénzt, teljesen ő tartott el minket anyagilag. Olvasás folytatása

A szingliség erő

„Falat emeltem a szívem köré, áthatolhatatlan falat. Hogy miért? Add önmagadat, nyílj meg, szeress, higgy őszintén a másikban és azonnal sérülékennyé válsz. Nem a fizikai fájdalom a legrosszabb, hanem a lelki fájdalom. Mikor újra és újra bántanak. Minden egyes lelki sérülés megerősít, de egy idő után az emberben felmerül a kérdés, megéri bárkinek is adni a szeretetből, hisz úgyis csak bántani fog? Mikor évek után végre valakinek bizalmat adsz és feltétel nélküli szeretetet, törődést, és mikor már kezded elhinni, hogy igen tényleg létezik a férfi akire vágysz, nem csak a mesékben, akkor jön a megtorpanás, hogy neki ez mégsem megy. Miért van ennyi egyedülálló 30-as éveihez közel álló nő? Mert nincs olyan férfi, aki ne lenne lelkileg sérült, mert egy kapcsolathoz bátorság kell, és elhatározás, ahhoz fel kell nőni, felnőttként viselkedni, időt és figyelmet szánni a másikra. Ez tényleg ennyire lehetetlen? Sose mondtam még ezt semmire, de elérkezett a pont, amikor azt mondom, igen, feladom.”

A fenti sorokat egy ismerősöm ismerőse osztotta meg ma Facebookon. Nem bírom ki szó nélkül, most akkor jöjjön az én véleményem.
Először számomra hihetetlenül szemet szúr a ’feladom’ szó. Ez egy reménytelenséget sugárzó, kész és viszlátot mondó igen Az életét vagy magánéletét szeretné feladni a sorok írója? Nagyon nem mindegy. Ég és Föld. Mert, ha az embernek nincs pasija. Na és? Az élete még ott van, amiből kihozhatja a maximumot, olyan dolgokat csinálva, amiket szeret. Például én írok, utazom, kirándulok, kiállításokra, rendezvényekre járok folyton, mert itt vagyok, s mert élni akarok! És nincs párom, de biztos nem fogom feladni érte az egész csodálatos világom. És különben is mit kéne feladnom? Azt, hogy nincs pasim. A semmivel semmit sem lehet csinálni.

happy-single-woman-TS-dv2051009

forrás: internet

Csajok, most elmondom nektek az én taktikám. Első körben fogadalmat tettem tavaly Szilveszterkor magamnak, hogy pasik roló lehúzva. Nekem nincs időm játékokra, ostobákra, futó hülyeségekre, időhúzásra, totojázásra, energiaszívókra sem. Idén osztom a NEM-eket szépen, határozottan. És ne értsetek félre, megnézek én minden jó pasit, mosolygom rájuk az utcán és metrón, szeretem a férfiakat, szeretettel vagyok irántuk, DE ez nem azt jelenti, hogy akarnék is tőlük valamit.
Így is becsúszott egy – egy rövid kaland, mert jónak láttam, de lelkileg 100% sérülésmentesen kiléptem, amint az illető hibázott, a „gyilkos” listámon megütött egy pontot.
Olvasás folytatása

Egy elképesztő eset

A napokban beszéltem az egyik legjobb barátnőmmel, aki az egyik legőszintébb blogkritikusom is. „Mostanában annyi pasiról írsz a blogon, hogy az ember kezdi azt hinni, minden jöttmentbe szerelmes leszel”
Valóban egymást követő alkalmakkor írtam meg a ’Mennyekben’ és az ’Egy elképesztő pasi’ cikket. Ám, tudjátok, én alapjában véve szeretek rajongani másokért. Főleg, ha valaki többet ért el, összetettebb személyiség, aki nagyobb dolgokat vitt végbe, mint én. Jó példát mutat és inspirál, s meg is ihlet. Az elismerés azonban nem keverendő össze a szerelemmel, s talán azzal sem, hogy kivel akarnék kapcsolatban lenni. Engem úgy kell elképzelni, mint egy személyt, aki szeret szépet látni másokban. Aki szeret a jóról írni, s dicsérni. Igen, dicsérni, őszintén, mert megérdemli valaki. Ám, szó sincs szerelemről! Ha szerelmes lennék, s komolyan mélyen éreznék valaki iránt, titkolnám és félteném. A ’Mennyekben’ cikk ihletőjéről sem tudja senki, hogy most milyen érzelmeim vannak. Maradjon meg nekem.

stock-footage-guy-in-beach-chair’Egy elképesztő pasi’ pedig folytatásért kiált. Sokan olvastátok, kedveltétek.
Nem szeretném magamat mentegetni, mert lehet hibát követtem el itt – ott. És ugye a cikk is ott virít kint, de visszaolvasva most nem találok semmi kivetnivalót. Arról írtam, hogy az illető milyen sokszínű, szeret bókolni, s kedves volt, rózsaszín felhőket varázsolt körém. Mint magánszemélyt illettem jó melléknevekkel. Az is igaz, hogy megkedveltem és szimpatikus volt, mint embert.
De ne felejtsük el, hogy mindenkit két szemszögből vizsgálok. Egy, aki magánszemély, s mint egy férfi a férfitársadalomban, mint potenciális lehetőség talán. A cikket pedig úgy zártam, „lehet, többet nem is találkozunk”, nem úgy, hogy „szeretnék még feltétlen találkozni”.  A kirándulás alatt pedig semmilyen konkrét közeledést nem csináltam. Okés, ölelés, szeretek ölelgetni, ölelés mániás vagyok.
Miért is írom ezeket a sorokat? Szeretném, ha tiszta lenne a kép. Olvasás folytatása