Átmenetben

2018. januárban sétáltam a Tower hídon és nagyon egyedül éreztem magam. Ahogy elsétáltam a tömött pubok előtt a Temze déli oldalán még nagyobb üresség öntött el. Itt élek egy 10 milliós városban, kizárt, hogy az ember önmagában legyen. Csakis rajtam múlik, hogy ezen változtatok. Rá egy hónapra meghívást kaptam a Ceroc táncra, ami egy új “gépezetet” indított be az életemben. Minden héten egy táncoktatás hétköznap, táncesemények hétvégén. Egy csomó emberrel körülvéve rendszeresen, nem éreztem magam magányosnak. Közben az úszás is ment heti egyszer az életemben, illetve jött a futás egy évvel később. A városi sétáim is, ide – oda megyek attól függően, mi történik és hol, folyamatosan jelen voltak életemben.
Idővel kialakítottam egy órarendet. Hétfő este tánc, kedden főzés otthon, szerdán futás, csütörtökön heti bevásárlás és hétvégén úszás, táncesemény, barátokkal találkozó. A heti beosztáson gyönyörűen kitöltötte az életem, tartalmasnak találtam a munka utáni időmet és a szociális feltöltődést is megkaptam mindig.
A heti hosszú munkanapok és sokszor késői végzések sem vették el a kedvem, hiszen a munka mellett kimaxoltam az óráimat és úgy éreztem, hogy nagyon is élek, sok dolog történik velem. Tökéletesnek tűnt minden.
Végül ez a tökéletesség sem bizonyult elégnek, mert párra vágytam. Tudtam, hogy életem menete azonban ezzel változni fog.

Most évekkel később és immáron kapcsolatban pedig hiányzik a régi életem. Hiányzik a kötetlenség, a menetrend egyszerűsége, és hogy szabadidőmben kompromisszumukat nem kellett kötnöm, hogy a kedvem szerint random dönthettem mindenről. Mikor csütörtök este kigondoltam, hogy másnap este leugrom a tengerpartra, szombaton pedig felkelve ráböktem valamire a London térképén és körbesétáltam azt a területet.
Most előre tervezni kell, együtt megyünk és egymáshoz igazítjuk a hétvégéinket. Extra a gyerekek, velük is kell minőségi idő és évi 26 hétvégénket befolyásolják ők.
Így viszont nem fér bele, hogy mindig odaérek úszásra, futás kimarad, tánc meg nincs is. Tánc bojkottálva lett az életemben, miután az exem onnan van, illetve randiztam mással is a csoportból. Nem mehetek oda vissza, ahol az exem akár hetente láthatom aktívan, nem lenne egészséges a mostani kapcsolatomra nézve.
A gyerekes hétvégék pedig nem felnőttes hétvégék nyilvánvalóan. Az időbeosztás ilyenkor gyerekbarát és nincsenek késő esti tekergések és séták együtt, egyértelműen. Mivel a munkanapok alatt a gyerek(ek)kel elég kötött vagyok, s tudom milyen rutinban élni, órát nézni folyton és percre pontosan tartani az étkezési időpontokat, ezért duplán szeretem a lazább hétvégéimet. Amit viszont 2 hetente kissé elfelejthetek. Bár megállapodásunk az, hogy gyerekes hétvégéken én kimehetek, találkozom barátaimmal akár késő estébe nyúlóan is. Ez nagyon jó.
Családi élet szépségei mellesleg, hogy lehetősége van az embernek több dolgot is csinálnia, amit amúgy elkerülne. Iskola után a focipálya szélén állni és nézni, ahogy a 9-11 évesek játszanak. Ha az ember gyereke a csapat tagja. Hétvégén születésnapi partira menni és ott szotyhadni valahol a városban, egy gyerekeknek szóló helyen. Vasárnap délelőtt, különösen télen vacogni a focipálya szélén, mert a gyerek egy helyi fociklub tagja. Ezek felett pedig előfordul, hogy a gyerek lebetegszik és akkor mindennek lőttek, garantált az otthon ülés.

Tudom, hogy a fenti mondatok röhejesek azoknak, akik többgyerekes anyák és családban élnek sok éve. Nekik mindennapi, az állandóan és non – stop gyerek körül forog az élet a valóságuk. Ám ettől még meg lehet említeni, hogy sokaknak ez nehéz, s nem mindenki találja meg maximális örömét abban, hogy “korlátozott” életet él és felnőtt világról lemondott egy időre. Attól még nagyon is szeretheti valaki a gyerekét, ha mellette azt mondja, de jó lenne olykor lepasszolni őket, de jó otthagyni őket nagyinál. Már, akinek erre van lehetősége, vagy tud fizetni babyszittert.
Barátom is válás után jött rá, hogy a megosztott gyerekfelügyelet tulajdonképpen jót tesz a felnőtt pszichének. Imádja gyereket, de ezek mellett nagyon szereti a szabad, gyerekmentes hétvégéket. Válás óta emlegeti, hogy megérti azokat, akik fizetnek alkalmi segítségért, s gyerek nélkül akarnak órákat eltölteni szabadnapjukon, vagy esténként. Míg benne élt, nem tudta, hogy mennyire jó olykor a szabadság a rutinban. A gyerekmentes idő rendkívül feltöltő tud lenni, mert megtöri a monotont, a szigorú időbeosztást.

Régen hiányzott egy kapcsolat és kötöttség, most hiányzik a régi életem és kötetlenség. Mi a megoldás? Az átmenet. Hogy a régi életem feladtam, de nem mindent. Amit bele tudok rakni a mostani időbeosztásomra, értékelnem kell. A kapcsolatban pedig nem szabad vakon lennem, s igen is meg kell látnom a sok előnyét. Hogy számíthatok valakire, támaszom valaki, segítséget kapok, fordulhatok valakihez és nem mellesleg, kiemelkedően értékelendő a minőségi idő és ölelések hatalmas ereje.
Értékelendő még az emberi kapcsolatok, a gyerekek kedves integetése és molyosa, ha meglátnak. Értékelendő, hogy a kapcsolatunk sokat változott és a megfelelő irányba már.
Értékelendő a kutya. A drága hűséges eb, akivel hétvégente sétálok és hálás érte. Mindig kiugrik a bőréből, ha jövök. Odaül mellém és támaszom volt akkor is, mikor nagyon idegennek éreztem magam itt. A kutyára mindig lehetett számítani. Szombaton, a városi sétáim helyett sokszor vele megyek helyi parkban, vagy együtt barátommal erdős területeken. A séta megmaradt, csak a hely és társaság változott.
A sort folytatni lehetne. Nagyon sok minden értékelendő, ha jó párkapcsolatban él az ember.
Átmenetben vagyok, hosszú időt vesz nálam igénybe a folyamat, a beleszokás. Nem baj. A lényeg, hogy felismerem a pozitív dolgokat és tudok arról is beszélni, ami meg nehéz. Őszintén, magammal szembenézve a tükörben, csak így lehet.

Folyt.köv. egyszer.