Online társkeresés

A párkereső oldalak világáról elkezdem most írni a cikkemet. Várhatóan jó pár írás fog születni a témában, mert éppen nyakig ülök a szituációban és ihlet az akad bőven.

Olvasás folytatása

12 év blogolás

12 év. Ennyi ideje írom ezt a blogot.
Az elmúlt több, mint 10 évben kísérte utamat ez az online felület, s minden kisebb-nagyobb élményt, ami érzéseket váltott ki belőlem, kibeszéltem magamból.

Olvasás folytatása

9 év huss

9 éve Londonban. Elképesztően gyorsan teltek az évek.
Mintha csak tavaly készült volna rólam az első londoni fotóm, a Buckingham Palotánál.

Olvasás folytatása

Karantén 7. hét

Karantén 7. hetének is vége.
Hogy én eddig mindig tartottam a nyári szünetektől. Mit fogok én napi 10 órában 2 vagy 3 gyerekkel kezdeni. Aztán a vírus okozta helyzetben azon kaptam magam, hogy 7 hetet letoltam a picikkel, úgy hogy semmi tábor, foglalkozás, barátokkal játékdélután, de még csak játszótéri idő sem akadt.

Az első hetekben napi 1 sétára mentünk ki még reggel 9-kor, hogy elkerüljük a délutáni „forgalmat”.  Délután pedig a kertben töltöttünk egy szűk órát. Hetekig ennyi volt a mozgás az életükben.
Majd ahogy telt az idő, kicsit bátrabbak lettünk. Egy picit kitoltuk a reggeli sétát, s néha még egy rollerkör is belefért délután gyorsan. Az utolsó 2 hétben már fixen napi kétszer kint jártunk akár 3 órát összesen.

Olvasás folytatása

Karantén 6. hét

Karantén 6. hetének is vége. És május is ideért.
A 2020-as évből eltelt 4 hónap, amiből egy jó hónapot nagyjából házon belül töltöttem. Szilveszterkor a Chelsea hídon állva és a londoni tűzijátékot nézve még csak a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mi is fog velem (velünk) történni hamarosan.
Egy roppant furcsa helyzet állt elő tavaszra. Időbe tellett megszoknom az új helyzetet, hogy nem mehetek sehova.
Nagy áldás, hogy a hétköznapok inger gazdagok. A 2 kisgyerek mellett nincs unatkozás. Estére meg le is fáradok, ami jó. A napi életritmusom nem borult fel egyáltalán. Nincsenek semmittevős, unalmas periódusaim, ami most életmentő.
A hétköznapjaim a megszokott mederben haladnak, így a karantén az alvásom sem borította fel. Sokat álmodom, ami jó. Nem félelmeteseket álmodom, s nem a bezártságról. Hétfőn éjjel például az álmodtam meg, hogy Leonardo Dicaprioval találkoztam. Reggel gondolkoztam is, na ezt most hogyan kreálta össze a fejem. Abszurd, s egyáltalán nem vagyok nagy rajongója. Aztán legyintettem egyet, soha ne mond, hogy soha. Álmodni szabad mindenről.

Olvasás folytatása

Egy kicsit az önelfogadásról

Mai cikkben egy kicsit mesélni szeretnék arról, hogyan jutottam el az önelfogadásig és hogyan vállaltam fel magam idővel smink nélkül.

Úgy igazából sosem utáltam magam, nem illettem magam csúnya negatív jelzőkkel, de azért én sem úgy születtem, hogy békében éltem a saját testemmel kezdetektől.
Az első nagy sebeket az általános iskola adta, mikor hizlalni való disznónak és tokás pulykának csúfoltak egyesek. A porig tiportak. Évekig tartott felállni, de ugyanakkor meg hálás vagyok, hogy már tini éveimben megtapasztaltam ezt, s kigyógyulás közben váltam azzá az erős karakterré, aki tulajdonképpen megalapozta az eddigi felnőtt éveimet is.

Azokban az években, volt, hogy a lakást nem akartam elhagyni, mert nem mertem felvállalni azt, aki vagyok. Nyári szünet alatt előfordult, hogy egy hétig nem tettem ki a lábam a kertünk kapuján, nehogy meglássanak az emberek.
Hosszú út állt előttem. A változást középiskola hozta meg először, olyan osztályba kerültem, akik a furcsaságommal, különcségemmel és antiszociális megnyilvánulásaimmal együtt elfogadtak. Soha egyetlen negatív szót nem hallottam osztálytársaim szájából, ami a külsőmet illette volna.
Idővel kezdtem fellélegezni és ellazulni.  Az évek pedig teltek, ott voltam 16, 17 évesen és a fiúk szemében továbbra is láthatatlan lényként léteztem. Olvasás folytatása