Miért nincs gyereked?

Mikor fiatal voltam, nagyon fiatal, kritikusan néztem azokra a 30-as éveikben járó személyekre, akik még nem kezdtek el családot alapítani. Avagy még csak párkapcsolatuk sem volt.
Értem ez alatt, azokat a párokat, akiknek élete jó irányban haladt, lakhatásuk úgy tűnt stabil, ingatlanba ruháztak stb. Külső szemmel nézve tökéleteseknek mutatkoztak a körülményeik, a gyerekvállaláshoz.
Másik esetben pedig ez az illető is már 30x, nem igaz, hogy még egyedülálló. Miért nem tesz érte? Miért nem mutat jeleket elköteleződés felé?
Majd én is beléptem a 30-asok táborába és nyitottsággal, egy kis tájékozódással a hátam mögött, tudom már, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Egy külső személynek nincs joga beleszólnia senki életébe sem, mert fogalma sincs az adott ember, pár igazi helyzetéről.

Átmenetben

2018. januárban sétáltam a Tower hídon és nagyon egyedül éreztem magam. Ahogy elsétáltam a tömött pubok előtt a Temze déli oldalán még nagyobb üresség öntött el. Itt élek egy 10 milliós városban, kizárt, hogy az ember önmagában legyen. Csakis rajtam múlik, hogy ezen változtatok. Rá egy hónapra meghívást kaptam a Ceroc táncra, ami egy új “gépezetet” indított be az életemben. Minden héten egy táncoktatás hétköznap, táncesemények hétvégén. Egy csomó emberrel körülvéve rendszeresen, nem éreztem magam magányosnak. Közben az úszás is ment heti egyszer az életemben, illetve jött a futás egy évvel később. A városi sétáim is, ide – oda megyek attól függően, mi történik és hol, folyamatosan jelen voltak életemben.
Idővel kialakítottam egy órarendet. Hétfő este tánc, kedden főzés otthon, szerdán futás, csütörtökön heti bevásárlás és hétvégén úszás, táncesemény, barátokkal találkozó. A heti beosztáson gyönyörűen kitöltötte az életem, tartalmasnak találtam a munka utáni időmet és a szociális feltöltődést is megkaptam mindig.
A heti hosszú munkanapok és sokszor késői végzések sem vették el a kedvem, hiszen a munka mellett kimaxoltam az óráimat és úgy éreztem, hogy nagyon is élek, sok dolog történik velem. Tökéletesnek tűnt minden.
Végül ez a tökéletesség sem bizonyult elégnek, mert párra vágytam. Tudtam, hogy életem menete azonban ezzel változni fog.

Tele élet

2022-től búcsút intve átgondoltan az évemet. Miért érzem folyton azt, hogy nincs elég időm olyan dolgokra, amik amúgy fontosak számomra, mint pl. a blogom is. Korábbi cikkemben az egyensúlyról beszéltem, hogy csak rosszul ütemezem a teendőimet. Mára azonban be kellett látnom, hogy nem csak erről van szó. Az életem egyszerűen túlságosan tele van.

Hogy a mozgással kezdjem, heti úszás és futás már le is csipet az estéimből, hétvégéimből időt. A tánchoz a karantén után vissza sem tértem még, mert akkor fixen egy este pápá lenne.
A karantén alatt kaptam rá igazán a sétákra, amik azóta is kedvenc elfoglaltságaim. Jövök – megyek, bámulok, bekapcsolódom a város körforgásba, ez boldoggá tesz és éltet. Séták mennyisége COVID elmúltával is megmaradt. És ez is csak hozzájárul ahhoz, hogy házon kívül legyek.
Majd jött a köves mánia, ami tökéletesen kapcsolódik a sétákhoz, s poént is ad neki. A kövek elkészítése néha több órás mutatvány, a minta és mennyiség függvényében.
A fenti elfoglaltságok mellett jelen van életemben Mr. Darcy, akivel szintén szeretek és remek közös programokat szervezni, vagy csak kimozdulni egy kicsit. Mr. Darcy gyerekei pedig tovább zsúfolják a naptáram, mert illik megjelenni focimeccseken hetente, iskolai programon is, ha szabadidőmre esik. Ja és a kutyával is szeretek legalább heti egyszer kimozdulni a helyi parkba. Mert fontos nekem, hogy adjak neki ennyit az időmből. És ezek után csodálkozom, hogy a blog valahol lemaradt a kanyarban.

London sok éve

11 év London.
Kezdjük őszintén, se kutyám, se macskám, se házam, se férjem, se gyerekem nincs. Jöhet a kérdés, hogy akkor mégis mi a fészkes fenét értem el? Mit kellett volna elérnem? Igen, vannak, nagyon jó példák. Kedves ismerősöm kijött építészmérnök diplomával a kezében, évekig biztonsági őrként dolgozott. Közben képezte magát és elérte, hogy a magyar végzettségét is elismerjék itt. Megkapta az első mérnöki állását, s onnantól kilőtt. Mára az angol középosztály életét éli, család, ház, rendezett élete van.
Vannak jó páran, akik látványosan fel tudnak valamit mutatni úgymond. Aztán vannak azok is, akik 15 év London után is lakásmegosztásban idegenekkel, 10 éve ugyanazon állásban és csak elvannak.
És persze tudok olyanokról is, akik magyarként kényelmes életet élveznek, otthon lévő anyák, mert férj elég szép pozícióban dolgozik. Egyke keresőként is futja a házra, jövés – menésekre, hazalátogatásokra, életszínvonal fenntartására.
Először is se magamat, se másokat nem szabad senkihez sem hasonlíthatnom. Az én utam, az én utam. Jöttem, valamilyen háttérrel, valamilyen neveltetéssel és berögződésékkel, valamilyen végzettséggel. Csak az számít, hogy én alapomból mit hoztam ki az évek alatt. Egyszerű a sztorim. Nulla versenyképes tudás, nincs diplomám se, amiből adódóan amúgy már régóta nem érzek hátrányt. Mert az ilyen – olyan töltelék szakok, nevesincs főiskolák papírjaival egy fikarcnyit nem lennék előrébb a londoni életemben. Diplomás ismerősök hoszteszként, recepción dolgozva, vagy csak simán felszolgálók valahol, esetleg kávézóban melóznak. Nincsenek előrébb itt.

Öt évesen angolul kell tanulni

Egy kósza gondolatmenet mára.
Rendszeresen, heti szinten látom Vekerdy Tamás egyik megosztását a Facebook oldalamon.
ITT:

Sajnos úgy látom, hogy sokan nem olvassák el teljesen a cikket. Csak annyit látnak az egészből, hogy “Ötévesen nem angolul kell tanulni”. A sok hozzászólás és megosztás kapcsán úgy jön le, hogy de jó. Angolt nem kell beszélni 5 évesen, fenébe is idegen nyelveket tanulni gyerekként.
A szülők maguk sem beszélik a nyelvet és ez tök jó megerősítést ad: Nincs is arra az angolra szükség. Hála égnek, valaki kimondta! Nem ég a pofám a gyerek előtt, hogy én sem tudom a nyelvet. A Vekerdy megosztotta: nem is szükséges.

Személyes gondolatok

Könnyű nem írni. Könnyű nem nyúlni a laptop billentyűzethez és elveszni a világ történéseiben. Engedni, hogy a hírek beszippantsanak és elvegyék az energiákat. A mostani Ukrán háborús helyzet jobban kezd “enni”, mint hittem volna. Pedig egyelőre nagyon jó helyzetben vagyok és közvetlen környezetemben nem érződik még hatása. Itt nincsenek menekültek százezrei, nem kell ideiglenes szállást és ellátást biztosítanunk sem.

A munkában is olyan, hogy ‘elkerülnek’ a hírek. A babával a szokásos rutint kell folytatnom. Zenés foglalkozásra menni, játszóházba sétálni, etetni és fektetni délután. A babát elkerülik a világ zajai és amúgy is végtelenül kicsi hozzá, másrészt neki a kis környezetében ez tök nem számít. Ő csak gondoskodásra, ölelésre, hamira és játékra vágyik. És persze védett és megszokott otthonában élnie. A munkanap végén főnökömmel sem a híreket vitatjuk meg, hanem a babával kapcsolatosan váltunk pár szót. Majd viszlát és találkozunk holnap.