Múlt hét vasárnap kitaláltam, hogy menjünk újra comedy clubba. Idén már jó párszor voltam. A szokásos Top Secret clubba foglaltam helyet estére.
Egy műsor alatt általában 3 – 4 fellépőt élvezhet a közönség. Ezen a vasárnapon 2, hát hogy is mondjam…, fogyatékos srác is fellépett. Az egyik srác egész fiatalnak nézett ki, az ő „hibája”, hogy kényszeres kézmozgása volt, amit a szintetizátorával kötött le, s amin játszva énekelve adja elő a kis stand upját.
Utána egy olyan úr következett, aki még normálisan sem tudott járni. Először azt hittem, valami részeg akar a színpadra felmászni. Mikor meg megláttam az arcot, döbbenet ült ki rá: Ő akar itt fellépi? Nem mondják. Az úr hasonlított inkább egy csöveshez, mint egy komikushoz. A mozgása és kényszeres rángatózásai meg egy kissé félelmet keltettek bennem. Csak ilyen emberrel ne fussak össze este a járdán, vagy ne adj, üljön le mellém a buszon….ugye. Jól leírtam őt, mert hát külsőleg ez jött le róla. Aztán bebizonyította, hogy a külső sokszor mást takar. Egy elég hosszú műsort adott elő, amiben a saját fogyatékosságát parodizálta ki, megnevettetve ezzel minket.
A stand upja után sokáig gondolkoztam. Anyám, ha egy kényszeres rángatózásban szenvedő ember, aki még járni is alig bír, képes több száz ember elé kiállni és vicceket gyártani, akkor én mire lennék képes? Fizikailag semmi bajon…erre egy fogyatékos lepipál simán. Nekem mik a kifogásaim arra, hogy valami „nagyot” vigyek véghez? Úgy komolyan…el kéne gondolkoznom.
A comedy clubos este motiváló volt. Panasz nincs a jövőben, mert nekem aztán tényleg nincs mire. Akinek meg lenne rá, pl. stand upos sikeres előadó Londonban. Olvasás folytatása
