Helló, sziasztok, élek.
Nehéz lenne összefoglalni az elmúlt 10 napot, amióta nem jelentkeztem a blogon. Majd idővel, ahogy ülepszik, biztos lesz még mondanivalóm.
Mostani bejelentkezéssel inkább egy kicsit a saját „félelmeim” szintjeiről és fokozatairól írnék.
Nem volt meglepetés, hogy a vírus már Európában kopogtat és online „élőben” nézhettem végig, ahogy Olaszországot lezárják szépen. Anglia meg a kezdetektől nagyjából félvállról vette az egészet, így egyenes utat láttam arra, hogy itt is gázok lesznek idővel.
Március első hétvégéjén már volt bennem tartás, s egyik ismerősömmel tudatosan úgy találkoztam, hogy mi a legközelebb eső, kényelmes, közös pont számunkra. Neki se kelljen sokat menni és nekem se alapon.
Rá egy hétre még ugyan magyar találkozón voltam, de már a belvárost nem találtam egyáltalán biztonságosnak, s Oxford Circust és Piccadilly Circust direkt elkerültem.
A barátnőmmel elmentem a British Múzeumba. Egy hölgy fulladozva köhögött bent a kiállításon a levegőbe. Nagyon mérges voltam rá. Már akkor ment ezerrel mindenhol, hogy zsebkendőbe! és azonnal kidobni, kezet mosni, ha lehet. Barátomnak rá este meséltem is, hogy ne lepődjön meg senki, ha kiderül, hogy vírusos emberek fordultak meg a múzeumban a hétvégén. Veszélyesnek tartottam, s ott fogadtam meg, hogy a belvárost, forgalmas helyeket ezer százalék, kihagyom hosszú hetekre.
Március közepén már a metróra is gondterhelten szálltam fel, és töröltem a kezem kézfertőtlenítő kendővel (hozzáteszem, hogy a mini csomagból évek óta mindig van egy a táskámban. Mert amúgy is szoktam használni, sőt néha pubokban még az asztalt is letöröltem vele, ha úgy láttam).
Nem éreztem biztonságosnak a tömegközlekedést cseppet sem. Március 15-én csupán a helyi parkban ejtettem meg egy sétát összesen. Karantén alá fogunk kerülni, megérzésem már súgta. Olvasás folytatása
