90. Születésnap

Minden évben az utolsó tanítási nap környékén ünnepeltük a mamám születésnapját. Teljesen szuperül jött ki a helyzet, mert az iskolában is lazítós programom volt, utána meg este finomakat tudtam együtt enni a családdal, desszerttel zárni a napot. Édes, soha vissza nem térő diákévek voltak azok!
nagymamaAz idő elszállt! Öregebbek lettünk, az iskolás évek tovatűntek, beléptünk a dolgozók világába. A mama is egyre idősebb lett.
Ma történelmi családi összejövetel zajlik otthon, amit fájó szívvel most kihagyok. Nem minden nap ünnepli valaki a 90. születésnapját. Egész életemben emlegetni fogom ezt a pénteket, annak ellenére is, hogy nem is voltam részese a dolgoknak.
A 90. születésnap már önmagában egy csodálatosan szép kor, egy olyan idő, amit csak kevesen érnek meg. Családon belül pedig egy ilyen alkalmat ünnepelni hatalmas pillanat.
A mama egy letűnt kor képviselője. Az elmúlt évtizedek pedig bőven tartogattak magukban eseményeket. A második világháború idején lett anyuka, bele sem akarok gondolni, milyen nehéz évek lehettek azok. A hidegháború, az orosz megszállások is mind kényes helyzeteket és szigorítások eredményeztek. Mama mesélt arról, hogy a zsidókat deportálták. Bombáztak a városban. Éjszaka vágtak disznót a beszolgáltatások elkerülése miatt. Sőt, mikor beteg volt az egyik gyereke és nem volt pénzük, egy ismerős adta oda a fülbevalóját a gyógyszerésznek, hogy orvosságot kapjanak.
A mama férje három évig volt orosz fogságban, mialatt ő egyedül volt a pici gyerekekkel otthon az ínséges időkben. És mi kényeskedünk a XXI században?
A sort folytatni lehetne a sok-sok történelmi könyvbe való ténnyel.

Én minden napért hálás vagyok, amit a mama megél. Ő már egy személyben egy csoda, egy társadalmi és családi „kincs”. Isten éltesse sokáig, maradjon még hosszú – hosszú évekig velünk!

Reklámok

Mama mesél: Tollfosztás

A világunk, háztartásunk, családi kapcsolataink jelentősen változtak az elmúlt évtizedekben. Én még azon szerencsés személyek közé tartozom, akik el tudtak valamit csípni a régi idők hagyományaiból. Kisgyermekkoromban szerencsém volt részt vennem egy tollfosztáson.
Repüljünk hát vissza az időben, s éljük meg újra a sorok között a múlt egy megkopott jelenetét.
tollfosztásMama visszaemlékezése:
“A tollfosztás egy nagy és szép szórakozás volt régen télen, amit a lányos házaknál tartottak. Télen este összejöttek a fiatalok, lányok és fiúk vegyesen. Az alkalomra el volt készítve az asztal, s az ülők helyek is. A társaság pedig munka közben múlatta az időt. Meséltek egymásnak. Zenéltek is, miközben énekeltek. A lányok pedig mindeközben szorgalmasan fosztották a tollat, s tréfákat is mondtak egymásnak. Néha találós kérdésekkel is szórakoztatták egymást az emberek.
Miután abbahagyták a munkát, a lányokat hazakísérték a fiúk. S ez így folytatódott több estén át. Az utolsó estén egy kis mulatságra került sor, ahol evéssel és ivással egybekötött táncos ünneplésre került sor. Köszönetet mondtak a munkáért.”

Én piciként úgy éltem meg a tollfosztást, mint egy kedves társasági összejövetelt. Az utcában lakó nénik összegyűltek valakinél, s a kezüket nem kímélve tépték a tollakat. Vidám hangulatú, kacagással teli esemény volt. A hagyomány aztán idővel megszakadt.
Az idős nénik sajnos sorra távoztak az élők sorából, s az ő gyerekeik és unokáik (mint én is) már egy teljesen más értékrenddel nőttek fel. Ma már nincs igényünk ilyen munkákra, mert a boltok úsznak a paplanokban, ágyakban, s a párnák tollal való kitömése is megszűnt.

Több évtizeddel ezelőtt volt az embereknek idejük leülni, együtt valamit a téli estéken csinálni. Nézzünk most magunkra! Mi milyen gyakran és hogyan találkozunk az ismerőseikkel. S manapság már a szomszédot sem ismerjük, nem hogy az utcában lakókat.
Igen, az igaz, hogy teljesen ki vagyunk szolgálva, nem kell semmit sem otthon végeznünk/gyártanunk, de ez pozitívan változtatta-e meg a világot, az emberi kapcsolatainkat?
Régen a tollfosztás volt a társasági összejövetel, ma meg Facebook csoport.

Mama mesél: Kerti kútunk készítésének története

A mami kertjében áll egy kút, aminek nagy hasznát vesszük otthon. Nyáron és száraz időszakban a nővények locsolását onnan oldjuk meg. A minap a mamit erről kérdeztük, aki átszellemülve kezdte el nekünk a történetet mesélni. A beszédében újra megelevenedtek a régi események.

A Öreghegy (Székesfehérvár egy része) tetején levő bányatóból hordták annak idején a vizet vödrökben, hiszen vezetékes vízhálózat akkor még nem volt kiépítve. Volt mikor félúton hazafele megbotlottam és kiborult a „rakomány”, fordulhattam vissza, hát nem egy kellemes élmény volt – mesélte a mami.

A kútépítés kezdetei:

A dédmamán pénzt gyűjtögetett, s a piacon (ahol rendszeresen árult, megteremtve a mindennapi betevőt) az információkat is beszerezte és megtörtént az elhatározás: kell egy saját kút. A házhoz minél közelebb szerette volna a kutat, hogy ne kelljen már annyit sem cipekedni.
A  közelben élt egy idős mérnök ember,  aki értett az efféle dolgokhoz, így őt kérték meg, hogy térképezze fel a terepet. Hozta is a meglevő műszereit, munkához látott és megállapította, hogy a kiszemelt terület (a házhoz közel eső földrész) alkalmatlan a vízforráshoz, pedig már vagy öt-hat méter gödröt ástak ott…, így feleslegesen. A mérnők járkált a kertben és hopp, egyszer csak boldogan megszólalt. Itt van egy megfelelő hely, mert a föld alatt mélyen vízér van. Az itt kiásott kútból sohasem fog kifogyni a víz, amíg világ a világ – mondta.

Az eltelt évtizedek alatt pedig valóban bebizonyosodott az igaza. Akármilyen szárazság és csapadékmentes időszak volt hazánkban, a kútban mindig volt víz.

A dédmami szintén a piacról szerzett infók alapján, valami úton-módon (nem volt telefon és egyéb) felvette a kapcsolatot egy Szabadbattyánban élő jó hírű (kis termetű és nagyon ügyes fiatalember) kútásó szakemberrel.
Ne felejtsük el, hogy minden szakmának megvannak a saját szakemberei, mesterei! A kútásásnak pedig külön megvannak a csínjai-binjai és veszélyei is.
A kútásó fiatalember jött és megkezdte a munkálatokat. Két csigát (emelőszerkezetet) állítottak fel, amely a több méteres mélységben kitermelt föld felhozatalára volt hivatott, de ebben szállt alá a munkálatokhoz a mester is naponta. A mama és a komaasszony fia voltak  a „csigázók”. Egész domb mennyiségű földet termeltek ki naponta, aztán kitalicskázták az akkori földes dűlőút szélére járdakészítésre hasznosítva. 
Ásott a kútásó szorgalmasan a kis rövid nyelű szerszámával lent a mélyben. Egy alkalommal azonban meg kellett szakítani a munkát, mert értesítették, hogy azonnal menjen haza, mert a pár hónapos kisfia nagyon rosszul van. Valószínű asztmás lehetett, és mire ő hazaért, meghalt fulladásban a gyermek. Ez a haláleset árnyékolta be a kútásást.
Később a munka folytatódott, s egyszer csak elérte a 12 m mélységet a gödör, és megcsillant a víz, volt is nagy öröm! További mélyítés majd talán a munka legveszélyesebb szakasza következett.
Én nagyon izgultam végig. Nem lehetett elrontani a vödrök felhúzását, mert ha visszazuhant volna, végzetes lehetett volna, a mester életébe kerülhetett volna – meséli mami.
A kútásó ember azonban mindig biztatott minket. Ne féljünk, csak figyeljünk nagyon oda. (Érdekes elképzelni, ahogy az emberke le-fel menetkor bekuporodott a vödörbe, s alászállt a mélybe. Tényleg nem lehetett erős testalkatú, hiszen hogyan fért volna el különben a vödörben – szerk.)
Később a megvásárolt betonból előre gyártott kútgyűrűk behelyezése következett. A mester lent volt a gödör mélyén, és onnan irányitotta a súlyos monstrumokat elhelyezését. A csigák kezelése így még nagyobb figyelemösszpontosítást igényelt.
Drótkötelekkel erősítette  a csigára a szakember a gyűrűket. Először ő „alászállt” és utána indult a nehéz betoncső alakú tárgy, amit ő igazított a helyére a mélyben. A betoncsövek az esetleges kútbeomlások megakadályozását szolgálták. Négy gyűrűt eresztettünk le, amik egymásra kerültek. Közben meg csordogált a forrásvíz, tellett a gödör.
(Egy kisebb stresszhelyzet volt az biztos. A mester a mélyben, a gyűrűk is utána, közben pedig a telt vödröket húzkodták ki, hogy ne tudjon túl magasra emelkedni a vízszint – szerk.)
A munkálatok közben minden este gondosan letakartuk a gödröt baleset elkerülése miatt – mondja mami.

A betongyűrűk rögzítése után kezdődött a kútnak a téglával való kirakása. Semmi kötőanyag nélkül, megfelelő mesteri mívességgel és gyönyörűen rakta a vödörben leengedett téglákat a kút falához a mester. Mindezt terpeszállásban hajoldozva végezte az 1 méternél nem nagyobb átmérőjű kútban.
Így elkészült a kút nehezebb része, én nagyrabecsült szemmel vettem szemügyre. Valóban remek munkát végzett a mester, mert azóta is, azaz 1943 óta is stabilan áll! – meséli mami. 
Közben a mérnök ember is jött terepszemlére, figyelemmel kísérte a munkát. Nagyon boldog volt, hogy az előrejelzése jó volt, azaz jött a talajvíz.

A záró munkafolyamatként a kútház ráhelyezés következett, amit szinten előre legyártott elemként már megvásároltunk. A kútház nagyon nehéz volt, a környékbeli férfiakat összehívtuk segítségül. Természetesen a kútásó irányította ezt a műveletet is. Izgalommal figyeltem az eseményeket – mondja mami.
Sajnos itt egy kisebb baleset történt, ugyanis megbillent a szerkezet és a papa alsókarjára csúszott. Volt egy kisebb riadalom. A papán pedig hatalmas fájdalom lett úrrá. A gyárból hívtak autót, hogy elvigye a kórházba. Szinte „összelapult” az alkarcsontja mindkét kezén. Az orvos megvizsgálta, meg is röntgenezték.  Csak az igazi Isteni csoda hatása, hogy nem tört el a kéz – vélte az doktor. Ám a papa így is jó pár napig nem tudta használni, oly annyira, hogy a nagyi etette, mosdatta, öltöztette. Kereset kiesés következett be (hol volt még akkor táppénz), de ez volt a legkisebb.

Így készült hát el a kert egyik állandó és hasznos dísze!

Szomszédok is ásattak kutat, de  kevés víz mennyiség miatt lakattal zárták, csak saját  használatra volt elegendő, de hozzánk többen is jöttek vízért – mondja mami.
A vízminősége nem a legjobb, nem ivóvíz, ám főzésre (vízforralás miatt meghalnak a bacik), öntözésre, permetezésre, mosakodásra, állatok itatására megfelelő volt. Mosáshoz azonban hasztalan volt, mert túl kemény a víz, s kicsapódott benne a szappan.

Így ruhatisztításhoz továbbra is a felfogott esővizet használtak. Azokban az időkben mesélte a mami- jött egy felhő, s már esett is az eső. Ilyenkor minden „hadrafogható” ember fogta a vödröket, lavórt, hordót és szaladtak a szomszéd palatetős présházhoz, hogy felfogják az esővizet, ami anno nagy érték volt.  A mi nádtetős házunk nem volt alkalmas vízfelfogáshoz, mert a nád megszínezte a vizet – emlékezik mami.

 A későbbiekben még is felmerült, hogy a kutat betemetik, de szerencsére a mami „harciasságának” köszönhetően ez nem történt meg. Mi örülünk, hogy még ma is használható a kút, ami igazán hasznos és biztos vízutánpótlást nyújt öntözéshez.

 

 

Mama mesél: Aratás

Egy pici kihagyással, de folytatódik a Mama mesél sorozat az oldalamon.

A következő sorokat különösen olyan embernek szánon, akik panaszkodnak másoknak, hogy ők milyen nehéz munkát végeznek. Mit mondjanak akkor az idős emberek? Tízen pár évesen sokszor nehéz fizikai feladatot kellett végezniük, vagy hőségben kint a mezőn dolgozniuk.
Az aratás a nyár csúcspontja volt. A kalászban lévő búzaszemekből pörölték a lisztet, ami pedig elengedhetetlen összetevője a kenyérnek.

Következzen hát a visszaemlékezés:

Régen a legfontosabb paraszti munka az aratás volt.  Imádkoztak, hogy ne essen az eső, jó idő legyen, hogy az egész évi gürcölésnek meg legyen a gyümölcse, a mindennapi kenyér alapanyaga.  A gazdák aratómunkásokat fogadtak fel.

1937-tet írtak.  Bátyámmal beálltam én is a csapatba – mesélte nagyi. A munka arányában részesedést, terményt kaptunk.  A Kilencedik, Tízedik dűlőbe mentünk. Kora hajnalban, mikor még alig virradt, elindultuk gyalog.  A harmat lágyan simogatta a kalászokat, ami őrizte magában a szemeket.
Vállunkon a tarisznya, benne az aznapi elemózsia, szalonna vagy főtt sonka kenyérrel. A kora reggeli kezdés azért volt, hogy még harmat legyen, mert a kötélkészítéshez ez elengedhetetlen. Kalászból készült megfelelő fortéllyal a kötél, és ha száraz volt törött, nem hajlott. Nekem kezdetben még nem ment elég gyorsan, és jól meg kellett tanulni. Egy Kolmer Kati nevű asszonyság sokszor meg is rótt a lemaradásomért. Ő a gyerekeit is magával hozta, akik a kötélteregetésben segédkeztek neki, nekem nem volt senki segítségem. Én még csak tizennégy éves voltam, de igyekezet az volt bennem, de ennek ellenére többször lemaradtam, amiért ő elmarasztalt.
Az elkészített köteleket árnyékba helyeztük, letakargattuk, hogy meg ne száradjanak.
A férfiak kaszáltak. Az asszonyok, lányok pedig terítették a kötelet és sarlóval szedték a markot, a lekaszált kalászokat, majd összekötötték. Nyolc marok alkotott egy kévét.

Négyszer négy kéve lett keresztbe téve, hogy alá-felé nézzen a kalász, eső esetén meg ne ázzon. A tetejére az úgynevezett papkéve került, ami betakarta az így elkészült a tizennyolc kévéből álló keresztet. Pár napig ott „pihentek” a földön.
A gabonaföldön elmaradt szálakat fagereblyével húzkodtuk össze.
Nem nehéz, de fárasztó munka volt. Hosszú búzaföldek voltak, a végét látni sem lehetett majdnem. Izzadtunk, kisebesedett a lábunk.  Pihenő délben egy óra, kilenckor fél óra volt, ilyenkor evés volt illetve a férfiaknak kaszakalapálás. Anyám meleg vízzel várt már otthon este, hogy mielőbb lefürödhessek szapullóba, mert koszosak és porosak voltunk. (A vizet anno úgy kellett melegíteni, nem volt fürdőszoba sem)
Lovas kocsikkal behordták az udvarba a kévéket, majd asztagba rakták őket. A gazdák szívét megelégedés töltötte el.

Következett a cséplés. Felfogadták, akinek a cséplőgépe volt.
Cséplőgép mellett is dolgoztam.  A gép körül minden munka veszélyes volt.
Kévevágó és etető voltam felváltva. A kévevágó a kötelet vágta el, és adogatta a kalászt az etetőnek, aki azt lefele fordítva a gépbe helyezte. A kifolyónyílásra rögzített zsákokba folyt a gabona.  A megtelt zsákokat mázsálták, hordták a padlásra.
A szép szalmát pedig kazlakba rakták, állatok téli etetéséhez, illetve almozásához használták.
A cséplőgép hátulján hullott a polyva, a kalász maradék.  Polyva összetakarítás is feladatom volt, ami nagyon poros munka volt.

Mama mesél: Szüretek + Donát-kápolna kiegészítés

Augusztus első vasárnapján tartják hagyományosan a Donát búcsút, ennek kapcsán beszélgettem a mamival, illetve én is egy-két dolognak utána néztem.

A mostani cikk első részében a szőlők védőszentjének kápolnájáról esik szó, majd a végén egy kicsit a szüret felé kalandozunk el.

Székesfehérváron, Öreghegyen történelmi hagyományai vannak a szőlőművelésnek. Már a középkorban meghonosodott és a török hódoltság idején is virágzott.
Szent Donát a szőlőskertek, szőlősgazdák védőszentje. Tiszteletére áll egy kápolna, aminek rövid történetét a lenti sorok mesélik el: 
(A felhasznált forrás: különböző helyi újságok)

„Az egykori Szent Donát-kápolna helyén török őrtorony állt, mely az ott lakók védelmét szolgálta és a torony a Rákóczi-szabadságharc idején is még állt. 
A város gazdagodása és fejlődése, polgárosodása következtében egyre jobban benépesült az Öreghegy. Városi kezdeményezésre 1733-ban elbontották az erődítményt és a köveiből, omladékaiból felépítették a Szent Donát – kápolnát, melyet a szőlők védőszentjének tiszteletére 1734. augusztus 8-án szenteltek fel.
A kápolna ablakai eredetileg csúcsívesek voltak, ami három oltárral és homlokzati toronnyal rendelkezett. Később a fatornyát kőtoronyra cserélték, és az épületet kibővítették 18 méter hosszúra. Az átépítéssel egy időben freskókkal díszítették a szentély és a hajó mennyezetét. Ezek a kápolna környezetének tájképét ábrázolták. 
1933. augusztus 8-án kápolna 200 éves fennállásának ünnepe alkalmából a homlokzati toronyra új keresztet helyeztek el.
A város első külterületi kápolnája volt ez. Tornya messze látszott, iránytűként jelzett a környéken. Tiszta időben jól lehetett látni a környező településekről. Eredetileg a felsővároshoz tartozott, majd az 1933-ban megalakult Öreghegyi Egyházközség szerves része lett, a szőlőhegyi lakosok hitéletének adott helyet elsősorban.
Sajnálatosan az értékes, gazdagon díszített, barokk kápolna a háború áldozatául esett. 1945 tavaszán felrobbantották. Köveit pedig széthordták. Helyét eltemette az idő, csupán egy emlékkereszt és harangláb jelölte.
A régi kápolna helyén az Öreghegyi Egyházközség új kápolna építését határozta el. Nagy összefogással dr. Glósz Ervin atya koordinálásával megvalósult az építkezés. 1993. augusztus 7-én dr. Takács Nándor püspök elhelyezte az alapkövet, majd  1997-ben felszentelte, megáldotta. Azóta is évenként püspöki szentmise van, felelevenítve a régi hagyományokat. A gyökerek újra élnek! 
 Ám a régi látkép, a kis takaros, nádfedeles présházakkal tarkított szőlőbirtokok nagyban megváltoztak. Jelenünkre sűrűn megépített házak váltották fel.

 Ma élő nagyik szívesen emlékeznek vissza a régi, elmúlt időkre és mesélnek arról.

Búcsújáró helyként funkcionált. A város egyházközségei (Alsóváros, Felsőváros, Viziváros) saját templomuktól elindulva zászlókkal, énekszóval, ünneplőbe öltözve, gyalog vonultak fel Öreghegy legmagasabb pontjára. Ez az úgynevezett prosekció, amelyben képviseltették magukat a városi céhek is saját zászlóik alatt, a városi elöljárók és a katonaság is. A II. világháború előtt divatban volt, hogy a kápolna búcsúinál, körmeneteinél a MÁV fúvószenekar is közreműködött. Az egyházi szertartás után a kirakodó vásáron venni lehetett játékokat, emléktárgyakat, mézes kalácsot, a hagyományos búcsúfiát. Ismerősök találkozására, beszélgetésekre jó alkalmat adott. Továbbá lehetőség volt megízlelni az itt termett szőlők zamatos nedűjét és a sokak számára emlékezetes búcsúnapokat a fúvósok zenéjére ropott tánccal fejezték be. A résztvevők apraja-nagyja vidáman mulatozott. Lelki felüdülést adott a szorgalmasan végzett, nehéz szőlőmunkák közepette.” 

Mama személyes visszaemlékezései a szüretekről:
A szőlő munkaigényes növény, gondos szakértelmet kíván, szokták mondani a „hajlott hátú” embert szereti.
Mindig van valami tennivaló vele. Tavasszal a metszés, majd a többszöri kapálás, permetezés, kötözés és végül, ha az időjárás is kedvezett, a szőlő szerencsésen beérett. Következett  a szüret.
A gazdák szüretkor ünnepséget rendeztek, összehívták a rokonokat, barátokat, minden dolgos kézre szükség volt. Zengett a szőlőhegy a szüretelők viccelődéseitől, huncutkodásaitól, kacajaitól, nótázásaitól. „Ősszel érik babám a fekete szőlő, te voltál az igazi szeretőm, bocsásd meg, ha valaha vétkeztem ellened babám, rosszat cselekedtem”.  Az erős férfiak puttonyokkal hordták a vödrökben összegyűlt szőlőt a présházakban üzembe helyezett darálóhoz, ahol összezúzták a gyümölcsöt, majd többször préselték. Folyt a finom a nedű, a must a gondosan előkészített hordókba, melyek teltek sorra a gazda nagy örömére.
A kipréselt szőlőt, a törkölyt pedig kifőzték pálinkának.
Szüretkor a hagyományos menüt készítették: a finom szüreti gulyás, diós és mákos kalács, sült kacsa, párolt káposzta. Megérdemelt, jó ízű lakmározása volt, a kellemesen elfáradt társaságnak.
Nagyon szép idők voltak azok – sóhajtotta a nagyi.

Mama mesél: Szappanfőzés

Manapság egy olyan világban élünk, ahol a cégek és gyártók 100%-ban kielégítik az emberek igényeit. Talán már túlkínálat is uralkodik az eladók piacán. Bemegyünk a boltba és roskadnak a polcok az áruktól, a különféle márkák sok-sok termékeitől. A mostani helyzet azonban még jó fél évszázaddal ezelőtt elképzelhetetlen hatott. Az embereknek otthon kellett saját maguknak a hétköznapi dolgaikat elkészíteniük, megcsinálniuk. A szappannal sem volt ez másképp… 

A következő sorokért hálás köszönet anyukámnak, aki meginterjúztatta a mamámat, majd virtuális papírra vetette az elbeszélést. 

A hajdani szappanfőzésről faggattam a mamit minap. Ő nagy örömmel mesélt erről, teljesen felelevenedtek a régi emlékek: 

Nehezen lehetett mosószerhez jutni, no meg, hogy semmi se menjen veszendőbe. Disznótorkor mindenféle zsiradékdarabokat, nyesedékeket, csontdarabkákat, potyadékokat, bélzsiradékot összegyűjtöttek, ez  volt az egyik adaléka a szappanfőzésnek. Megfelelő arányban vízzel elegyítették,  amit  vödrökben a Bánya-tóból (Székesfehérvár, Öreghegy szívében található) hordtak. Végül pedig a boltban beszerezhető jégszódával vegyítették. A jégszóda egy igen erős maróhatású szer (beadagolt csontdarabkákat is szétoldotta), vöröses színű,  olajszerű anyag, amit üvegekben árusították. (Biztonságos helyre kellett tenni! Gyerekektől elzárni. Egy nagyon rossz emlék: az asztal alá tettük a megvásárolt jégszódát és az ismerős család kisgyereke azt gondolta innivaló, felhajtotta és majdnem tragédiába torkollott a figyelmetlenség. A nyelőcsövét jól megmarta a szer.)
Nagy üstben, katlanban kezdődött a főzés. Vigyázni kellett, hogy csak  lassan, egyenletesen tüzeljenek az edény alatt. Állandó, kitartó kevergetés következett. Nagyon szép, de veszélyes munka volt ez. Magas hőfokon fortyogott az elegy, nagyon habzott és figyelni kellett, hogy ki ne fusson. Lassan-lassan aztán elfőtt a habja és a lúg feldobta. Kezdett a kotyvalék tetején kicsapódni a szappan, amit fakanállal simogattak, hogy teljesen elkészüljön. A szennyeződés pedig leült az edény aljára.  Vasmerőkanállal kezdték leszedni a tetejéről a várva-várt szappant, edényekbe, dobozokba merték. Pár óra alatt megaludt, megdermedt. Kiöntötték az edényekből és darabolták.Padláson tárolták. Nagy ”kincsnek” számított.  A komaasszony volt a segítség, ő nagyon értett ehhez a munkához.
 Tisztálkodásra, de főleg mosásra használták. 

Mama visszaemlékezése:
A férjem és fiam a gyárban dolgoztak, minden héten igen erősen olajos munkaruhákat hoztak haza. Szinte totyogott az olajtól. Kézzel mostam a mosószappannal, jól kitisztultak, de az ujjaim is sebesek lettek a dörzsöléstől, s mire begyógyult volna, már jött a következő adag.
Később aztán kölcsönöztünk mosógépet, majd idővel összespóroltuk a gép árát és vettünk egy sajátot. Könnybe lábadt a szemem, meg is pusziltam a masinát, annyira örültem neki.

Én úgy gondolom, egy újabb példát kaptunk a történet által, hogy miért is kell ma hálásnak lenni. Köszönhetően a csúcs szuper mosógépeknek, a kézzel való mosás már régen a múlté. Nem kell dörzsölni a ruhákat, nem fog felsebesedni az kezünk sem, s még időt is tudunk spórolni általa. No meg persze a szappant sem otthon főzzük már…