9 éve Londonban. Elképesztően gyorsan teltek az évek.
Mintha csak tavaly készült volna rólam az első londoni fotóm, a Buckingham Palotánál.
Az elmúlt hetekben gondolkoztam azon, hogy a hosszútávú külföldi tartózkodás mennyire sok lemondással jár. El kell fogadnunk a tényt, hogy családtagjainkat évente maximum párszor, ha látjuk. Lemaradunk egy csomó családi összejövetelről.
Én a mamám 90. születésnapját hagytam ki, majd a temetésére sem értem oda. A nagybátyám 70. születésnapját is nélkülem ülte meg a család, s rá legközelebb mire haza tudtam menni, már nem élt.
Az unokaöcsém fotó alapján talán megismer. Az egyik unokatestvérem gyerekét 6 évesen láttam először. Arról nem is beszélve, hogy a szüleim lesz fiatalodtak, hanem öregedtek az évek alatt.
Akiben nagyon erős kötelék él az otthoni hozzátartozóival kapcsolatban, bizony megszenvedi a távolságtartást.
A „túlélésért” önzőnek kell lenni. A saját személyes érdekek előtérbe helyezése nélkül kibírhatatlan lenne a 2000 km távolság. Személyes tapasztalatomból indulok ki.
Mikor az évek alatt megkérdezték: Hányszor járok haza? Hát nekem a hazalátogatás a szabadságomat emészti fel. Ilyenkor áll elő az a szituáció, hogy el kell döntenem szabadságom alatt új helyre utazom, vagy haza? Éppen aktuális lelkiállapotom dönt. Ha jól vagyok, akkor ismeretlent szeretnék felfedezni, ha arra vágyom, hogy anyuék óvó szárnyai alatt legyek, akkor haza. Az első 5 évemet végigtoltam úgy, hogy felfedezni akartam, világot látni. Majd valahogy a 6. évemtől a Húsvét az otthont jelentette, meg nyáron is pár nap mindenképp anyuékkal.
Londoni élet. Az életritmus ugyanolyan, mintha bárhol lennék. Hétköznap munka, hétvégén szórakozás. Hétköznap nem történik semmi extra. Maximum fáradtam esem haza és esetleg egy futásra összekotrom magam. A szabadnapjaimon bandázom, jövök-megyek. Az idei évben sajnos a meet up, csoportos találkozások durván lehaltak a vírus miatt. A 2020-as évben nem bővült az ismeretségi köröm. Ám mivel, sokat sétáltam és mászkáltam városon belül, nem érzem úgy, hogy kevesebbet láttam, mint egy átlagos évben, a karantén ellenére sem.
Szeptember elején egy kedves barátommal ültem a Temze parton. Ő is 9 éves évfordulóját ünnepelte a városban, velem egyszerre.
Megszólt mellettem: “Nézd, mennyi éve egy világvárosban élünk. Egy drága világvárosban ráadásul. És mindig itt vagyunk. Megélünk. Elvagyunk. Telik, amire kell. Utazásokra is futja, olyan helyekre jutottam el, amit sohasem gondoltam volna. Egy csomó embert ismerek, mindig van kivel találkozni. Tulajdonképpen nekem egy k*rva jó életem van itt.”
Megtapsoltam szavait. Gratuláltam neki, hogy így látja a helyzetét.
Egy idézetet találtam, ami idepasszol a neten: „Az ember nem az adott körülmények, hanem az általa választott hozzáállás folytán boldog” (Hugh Downs). Vagyis mérgelődhetnénk, hogy mi lehetne jobb és hasonlítani magunkat másokhoz. De első körben, legyünk már hálásak azért, amink van. Akarjuk a jobbat, ám ne felejtsük el azt, amint már elértünk.
Nekem megérte-e London? Fiatalon, egyedülállóként megérte, még mindig így vélem. Annyi mindent láttam, annyi minden történt velem. Itt lettem önmagam. Nekem a multikulti a becsületes emberekkel bejön. Nagyon szeretem a helyzetet, hogy az egyik ismerősöm pl. egy angol srác, aki az Oxfordi Egyetemen végzett. A másik ismerősöm egy félig bolíviai és félig olasz származású, akivel remekül kijövök. Ír barátom se lett volna máshol. Az egyik ismerősöm német párját is igazán kedvelem. Aztán öröm összefutni a volt szomszédommal a kerületben random, aki Jamaicából került ide egykoron. Egy rendes fazon, akinek pozitív a karizmája van. Vagy az indiai származású nanny, akivel a héten pletyizni szoktam a parkban. A sort folytatni lehetne.
Az embereket ne a nemzetiségük alapján ítéljük meg, hanem tetteik alapján. Talán ez a legnagyobb konklúzió. Londoni élet nélkül egy monogám közegben maradva, sokkal radikálisabb maradtam volna, s rasszistább is, állítom. Ez a város látványosan liberálisabbá tette gondolkodásomat.
All in all, 9 év kemény munkával, szorgalommal és kitartással eltelt.
És már a 10. évemben haladok.
Életem morzsái 