Ez most kibukott belőlem

Egy korábbi bejegyzésben említettem, hogy a lelkesedésem a bloggal kapcsolatban is visszaesett. A hétvégén jöttem rá, hogy miért is van ez, mi van ennek a hátterében.
A nagy harci helyzet az, hogy úgy érzem az életem bizonyos területei egy helyben állnak. Ugyanazok történnek velem ismétlődően, visszatérően ugyanarról írni már a követőimnek is unalmas lehet. Illetve nem kicsit frusztrál az, hogy még mindig nem sikerült előrelépnem xy dolgokban.

Magánélettel kezdhetném azonnal. 10 éven át szingliként éltem az életem. Megvádoltak azzal, hogy lehetetlen magas elvárásokat támasztok a férfiak felé, s ezért nincs senkim. Én meg úgy éreztem, hogy nem volt egyetlen férfi sem a láthatáron, aki minőségi időt heccelt belém és elkezdett volna esetleg invesztálni abba, hogy valami kifejlődhessen kettőnk között.
Nem dög unalom volt, mindig csak szingliségről írni annyi éven át és vödörből csöbörbe esni. De az.

A mostani barátom legalább tényleg a lehetőségei és egyéb kötelessége mellett igyekszik a lehető legtöbb időt velem tölteni, ám egyelőre ez a kapcsolat sem életbiztosítás. Az ő nagy „hátránya”, hogy elképesztő szervezetlen és ezzel már sok szomorúságot okozott. Van, hogy utolsó pillanatban dönt, mit is szeretne hétvégén, vagy éppen mit nem. Valamint pár évet hoz rajtam, s az elején én tartottam attól, hogy én leszek az, aki élettapasztalat hátrányban lesz, s „butucska” mellette. Ezzel szemben az derült ki, hogy én sokkal tájékozottabb és nyitottabb vagyok a világban. Határozottan úgy érzem, hogy az általános tudásom magasabb szinten van, mint az övé. Erre még az is rájön, hogy én google turkász vagyok és nem elégszem meg fél információval, vagy töredék sztorival, ha valami elkapja figyelmem. Ő meg simán elmegy ezek mellett is.
Mikor találkozunk és egy kiselőadást tartok, mert pont olvastam egy x témáról. Rám néz, és azt mondja, hogy neked mentornak, tanácsadónak stb kéne lenned. Én meg csak úgy érzem, hogy józan ésszel és reálisan két lábon próbálok élni. Ilyen blogot olvasom, olyan blogot, aztán egy-egy pénzügyi cikket. Youtuben Tedes érdekes előadásokat kapok el, podcatokra mentem rá most stb.

Visszatérve az első gondolatmenetre. Nem az lenne a fair, ha 8 év London után már komolyabb kapcsolatban élnék és párommal összeköltöztem volna. Akár ketten egy lakást bérelni, s máris a lakhatásom szintet ugrott volna akár évekkel ezelőtt.
A valóság meg az, hogy a 2 lakótárs cserben hagyott és nem együtt költözünk. Mehetek megint szobákért „koldulni”, mint az elmúlt években mindig. Egy fabatkát nem léptem előre a londoni lakhatásommal. Folyton a szobakeresésről és a lakótársakról írni, már unalmas lehet annak, aki egykoron elkezdte olvasni a blogot. Nem igaz… hogy még ennyi idő után sem bír rendeződni a helyzetem. Nem bír és kész. A lakhatásommal valaki voodoo baba rontást küldött rám, vagy mit gondolják már. Nem sikerült rendezett körülményeket teremtenem mai napig.

Ide belekeverem azt, hogy ebből kifolyólag sokszor elvesztem a lelkesedésem a várossal kapcsolatban. Mi a francot szívok itt még. Elkezd azon pörögni az agyam, hogy 2021-el innen lépni kell. Ilyen lelkiállapotban meg nehéz a város szépségeiről és programokról őszintén és átérzően beszámolni.
Egy ismerősöm mondta, London a vadkapitalizmus fellegvára. Vannak akiknek ez nagyon bejött, a többi meg kiszolgálja csak őket.
Ide írom le. Minden héten Chelsean át vezet az utam, mert itt lakom mellette. A jómód ne továbbja, amit én ott látok folyton. Rolls-Royce parkol a 2 milliós kis putrik előtt, több Porsche 911-es egy utcán belül. A Land Rover meg egy basic kis szar autónak számít.
A buszom végigmegy Sloane Square, Knightbridge előtt és azt látom, hogy ebben a városban annyi gazdag ember él, hogy felfoghatatlan.
Aztán egy hónapja meg Tottenham Hale felé vezetett az utam, s ott meg a lepukkantság arcát sikerült megismernem.
Ez a London. Vannak a nagyon jó környékek, meg a nagyon szegény környékek. Van, hogy pár utcányira egymástól egy palota és önkormányzati bérlakás…a társadalmi szakadékok és emberek anyagi helyzete között szabad szemmel észrevehető, orbitális különbségek vannak. Egymás mellett párhuzamosan élve. Ezt a különbséget látni ennyire látványosan…böki a csőröm. Zavar.
Fehérváron is lehet látni, hogy kinek meg jobban. De nem annyira, hogy szomszédban Rolls-Royce és más meg örül, hogy telik egyáltalán a buszra.
Néha már azt kívánom, hogy élnék olyan helyen, ahol átlagemberek vannak. Akik a többséget képviselik.
Londoni szerelem eléggé elhalóban van. Hálám viszont örök. Sokat kaptam és kapok a mi napig ettől a várostól. Az angoloknak is hálás vagyok, mert mindig nekik dolgoztam és belőlük van az összes pénzem, megtakarításom, minden.

Kíváncsi még valaki a sok nyekergésemre és a ismétlődő helyzetekre?