London sok éve

11 év London.
Kezdjük őszintén, se kutyám, se macskám, se házam, se férjem, se gyerekem nincs.
Jöhet a kérdés, hogy akkor mégis mi a fészkes fenét értem el? Mit kellett volna elérnem? Igen, vannak, nagyon jó példák. Kedves ismerősöm kijött építészmérnök diplomával a kezében, évekig biztonsági őrként dolgozott. Közben képezte magát és elérte, hogy a magyar végzettségét is elismerjék itt. Megkapta az első mérnöki állását, s onnantól kilőtt. Mára az angol középosztály életét éli, család, ház, rendezett élete van.
Vannak jó páran, akik látványosan fel tudnak valamit mutatni úgymond. Aztán vannak azok is, akik 15 év London után is lakásmegosztásban idegenekkel, 10 éve ugyanazon állásban és csak elvannak.
És persze tudok olyanokról is, akik magyarként kényelmes életet élveznek, otthon lévő anyák, mert férj elég szép pozícióban dolgozik. Egyke keresőként is futja a házra, jövés – menésekre, hazalátogatásokra, életszínvonal fenntartására.
Először is se magamat, se másokat nem szabad senkihez sem hasonlíthatnom. Az én utam, az én utam. Jöttem, valamilyen háttérrel, valamilyen neveltetéssel és berögződésékkel, valamilyen végzettséggel. Csak az számít, hogy én alapomból mit hoztam ki az évek alatt. Egyszerű a sztorim. Nulla versenyképes tudás, nincs diplomám se, amiből adódóan amúgy már régóta nem érzek hátrányt. Mert az ilyen – olyan töltelék szakok, nevesincs főiskolák papírjaival egy fikarcnyit nem lennék előrébb a londoni életemben. Diplomás ismerősök hoszteszként, recepción dolgozva, vagy csak simán felszolgálók valahol, esetleg kávézóban melóznak. Nincsenek előrébb itt.

Vissza hozzám. Egyszerű munkásosztály gyereke vagyok Magyarországról, aki abban a mentalitásban nőtt fel, hogy szorgalmasan és becsülettel kell melózni. Rizikós tetteket ne berögződés, s ezért is hiányzik belőlem a vállalkozói szemlélet és vakmerő lépéseket sem teszek. Egész gyerekkorom alatt arra lettem beskatulyázva, hogy 1.) nem vagyok egy különleges gyerek, ergo nem fogok semmi különlegesebb dolgot véghezvinni az életben, 2.) csak kapjak majd valami munkát, aztán eltengődök.
Ez a berögződés még mai napig visszaköszön akár. Hazalátogatásaim alatt pedig kaptam már tuti tippeket, hogy miért kéne nekem visszaköltöznöm. “Láttam ennél a cégnél, hogy angolul beszélő portást keresnek. Te megfelelnél oda”. Nem köszönöm. Tényleg nem érdekel,12 órás műszakokban tolni, valszeg nevetséges pénzért. Ha én egyszer hazaköltöznék, akkor minimum olyan munka, ahol legalább az értékelve van, hogy harcos vagyok. Meg külföldi ügyfelekkel kapcsolattartás szintjén használhatom a magabiztos nyelvtudásom minimum.

Mit értek a harcos alatt? Amire büszke vagyok a 11 évem alatt, hogy egyedül toltam és mindent egyedül vittem véghez. Nem volt pénzes pasim, vagy olyan pasim, aki jobban keresett volna nálam, vagy valakim, aki anyagi előnyt tudott volna adni. Zéró anyagi és motiváló/ segítő pár nélkül telt el a sok év. A mostani barátom az első ember, aki lelkileg segít már, illetve kicsit “megrugdalt” és fogta a kezem, mikor a főnökömmel kellett tárgyalnom munkaórámról, pénzemelésről, szabadságról is. Ezekkel kapcsolatos e-mail kommunikációban a szavakat is számba adva.
Ám eddig full egyedül, csak magamra számítva. Ez volt az én utam. Erre büszke lehetek.

Persze magamnak is fel szoktam ám tenni a kérdést, hogy itt miért nem tanultam valami más területen hasznosíthatót. Hülye kifogások mindig vannak. Sajnos a biztonság. Hogy nekem kell a havi kereset, főállás, hogy eltartsam magam. Van megtakarításom, de nem nulláznám le magam, csak azért, hogy valami másba kezdjek, amiről azt sem tudom, hogy jó irány-e. Nincs az a luxus az életemben, hogy ha én nem keresnék, majd a barátom kisegít rövid időre. És, ha majd ő lenne abban a cipőben, akkor én vállalnám át főkeresőként az albérlet, számlák rendezését, a biztonságot, hogy nem kell aggódni lakhatáson. Nem volt sosem a kölcsönös felelősségvállalásban részem. Azok a tanfolyamok, amiket a gyerekgondozás téren csináltam, hétvégén mentek, illetve online tanfolyam, munka után otthonról. És ezeket azért csináltam, hogy jobban nézzek ki a CV-n, vagyis magasabb órabérhez juthassak hozzá a szakmámban. A gyerekeknél pedig azért maradtam, mert ebben vannak éveim, referenciáim, vagyis nagyon jó alapok, amire lehet építkezni. És szerencsére találok örömet abban, hogy gyerekekkel töltök el sok órát. Például a személyes kapcsolódás, ölelések, őszinte nevetések, mind az emberi mi létünk pénzben meg nem vásárolható értékei. (Erről majd egy külön cikk egyszer)
És 11 év alatt, az egykoron 100 fontos zsebpénzt kereső csicska munkásból, elég tisztességes fizetésért dolgozó, főállású nannyvé nőttem ki magam. Ez volt az én utam, amin a saját lehetőségeimmel és egyedül mentem végig, s aminek még nincs vége.

Muszáj beszélni az anyagiakról is. Megérte-e Anglia, vagy nem?
A 20-as éveim alatt hatszor jártam Amerikában. Több európai városba is eljutottam. Az utazások nem luxus kategóriakánt szerepeltek életemben, mert háromszor annyi pénzt tettem félre, mint amennyit elutaztam az évek alatt. Az utazás csak a budget része volt, s csak kevesebb lett a megtakarított pénzem, de még mellette is lett szépen. Ez az, ami szerintem hatalmas különbség itt és otthon között. Magyarországon valaki egy évig spórol egy repülős útra, s ennyi. Itt meg, ha ennyi az utazás, akkor még ennyit rakok a megtakarítási számlámra is pluszban. Otthonról Londonba kijönni is elérhetetlen kategória sokaknak. Nekünk meg, tök mindegy, hogy minimálbéres melós valaki, a Ryanair járata az csak egy menetrend szerinti légi busz, s gagyi, semmi kategória.
Anno röhögtek rajtam Magyarországról, hogy képes vagyok másokkal lakni, s egy szobában? Normális vagy. Ezért mentél ki? Fagyi erősen visszanyal kategória lett, mert otthon is egyre többen közösen bérelnek, vagy éppen nagy százaléka a fizujuknak rámegy valami kis saját helyre. Elmúlt években már pont ezért ez nem is hozzák fel otthoniak.
Sőt arról is leszoktak, hogy csak akkor éri meg külföldön dolgozni, ha utána veszek készpénzért ingatlant otthon. Amúgy évek alatt van annyim, hogy Pesten nem, de vidéken már tudnék kp-ért vásárolni. Kérdés a mennyire vidék, s pontosan mit. Nem néztem rá az ingatlanpiacra, úgyhogy nem tudok többet mondani.
Mostani politikai hangulatot nézve pedig, köszönöm, jól vagyok itt. Nekem nem kell az arcomba tolni mindenféle propagandát, a vérnyomásomat pumpálni a buszmegállóban állva is. Illetve örülök, hogy a mindenféle, semmitérő leveles népszavazásokból is kimaradok. És főleg nem az én adómból fizetve.
Múltkori nyári látogatásom alatt már pont többen is mondták, hogy jó, hogy kint vagy. Nehogy visszaköltözz! Hogy anno azt hitték, nagy hibát követtem el, mert elhagytam Magyarországot, most pedig úgy látják, hogy jobb nekem kint.
Ez is egy olyan téma, hogy órákig lehetne még folytatni.

Hálás vagyok, hogy Londonban élhettem, mert tényleg éltem, nagyon éltem a 20-as éveim alatt. Soha vissza nem térő, arany évek voltak azok itt. Jelenben is “élek” még, meg élvezem a kikapcsolódási lehetőségeket. De már a B tervem álmodom, vagyis, hogy egyszer Londonból dobbantás lesz. Az elmúlt pár évben és a következő években a megtakarítás volt, lesz a prioritás. Jelenleg úgy érzem, hogy itt tudom megkapni a maximum pénzt, a nanny munkából. Mikor pedig már egy csinosabb összeget látok egyben, ténylegesen elkezdhetek nézelődni vidékre. Nem titok, hogy saját kis ház a cél, amire nem csak egy kis foglalót, hanem az ingatlan árának akár 40%-t is készpénzben tenném le. Ezért ülök a melóban folyton, meg ezért akarok hajtani. Csak az Égiek áldása kell már hozzá.

Csakis előre! 12. évemet taposom külhonban.