Szombaton megszervezték a III. Magyar Kultúra napját Londonban.
Már az elsőn is ott voltam 2016-ban, akkor még Embankment állomás melletti kis park adott neki otthont. Az egy mütyür rendezvény volt, de így is csoda volt, hogy egyáltalán létrejött.
2018. jún. 17. Kora délután utaztam a Piccadilly Line állomására, hogy onnan kimetrózzak Northfields állomásra, Ealingbe. Idén semmiképpen sem akartam kihagyni a kultúra napját, különben is izgatott, mi fog ebből kisülni. Nagy rendezvénynek ígérkezett, bocsánat a hasonlatért, de olyan magyar falunapnak Londonban.
Ahogy beértem a Lammas parkba meg is lepődtem. Hát mennyi magyar volt ott hirtelen! Úgy tényleg váó. Ilyenkor elgondolkozom, hogy hányan is élünk már kint. Kinek nincs már Londonban élő ismerőse manapság? De úgy komolyan. Ez már rég nem arról szól, hogy kalandvágyból pár fiatal lelépett, hanem súlyos tömegek hagyták el Magyarországot, s már nem ritka, ha valaki közel 10 éve él külföldön. Sőt. Már London repterein magyarul is ki lehetne lassan rakni a táblát: Itt is otthon van, legalább, a magyarok egyre növő létszámát nézve.
Na, vissza a rendezvényre. Mindenféle korosztály jelen volt, egészen a babakocsiban tolt piciktől az idősebbekig.
Beértem a színpad mellett és már meg is csapott a kürtöskalács illat. Ilyet tutira fogok venni. Még jó, hogy délután 4-kor visszamentem hozzájuk. Több, mint 1 órás várakozási idővel vették fel a rendelést és estére totál kifosztották őket. Kereskedelmi szempontból szuper napot zárhattak.
Mézeskalácsos standnál egy fekete úr kínálta a termékeket, igazi vérbeli piacos ürge volt. „Gyertek közelebb menyecskék. Sziasztok, tessék” Jópofán és lelkesen beszélt, bírtam nagyon.
kép forrása: ITT
Hamar betámadtam a magyar kaját áruló éttermet. Az étel elment, viszont nem volt elég meleg, nem volt megoldva a melegen tartásuk. A fedett részes padokhoz sikerült leülnünk szerencsére.
A főétel után süteményt vettem. A süteményt semmi extrának találtam. Olyan termékekre nem szívesen adok pénzt, amit én is el tudnék készíteni amatőrként recept alapján. Anyum otthon messze minőségibb sütiket készít házilag, mint itt a hivatalos árusok.
Ahogy mentem vissza az ismerősömhöz, hát leszólított egy olyan ismerősöm, akit 4 éve nem láttam. (és hirtelen a neve sem jutott eszembe, de minden másra emlékeztem vele kapcsolatban). Annyira kedvesen kezdett el velem beszélgetni, meg is lepődtem. Ilyen szuper kis csajszika van az ismerőseim között, akit ennyire elfelejtettem?
Mindketten Amerika mániások vagyunk, meg is kérdezte, mikor megyek legközelebb?
– Augusztus.
– Nem mondod!! Jövőre mehetnénk együtt is, én vezetnék is.
Mosolyogtam.
Tudod, azért egy – egy ilyen nyaralás már a luxus határát súrolja, néha úgy érzem. Nem kevés pénzem ment el rájuk, szóval szép és tényleg örülök, hogy már 5x jártam USA-ban, de nagyon tudatos megtakarítás/budget terv előzte meg a dolgot – meséltem neki.
Ne higgye senki, hogy kisujjból lazán kirázom az x ezer fontokat egy-egy ilyen út alkalmából.
A londoni életem sokkal inkább áll a szürke és hosszú munkanapos hetekből, mint utazgatásokból.
Körbenéztem a vásárban. Az erdélyi termékeket eladó cég tetszett, házi készítésű lekvárokat – cukormentes verzióban is árusítottak + igazi növényi gyógyteákat is kínáltak. Weblap: ITT
Később a huszár urakkal is lepertuztam. Mert ki gondolta volna, hogy Manchester városában megalakult már az I. Angliai Magyar Huszár Bandérium, s céljuk a magyar kultúra népszerűsítése és hagyományőrzés.
És hopsz, egy másik rég nem látott ismerőssel találkoztam. Egy életvidám és haláli szövegű hölggyel, akinek egykori aranyköpéseit máig emlegetem. Ha már így összefutottunk, igyunk rá. Beálltunk a pálinkás sorhoz. 20 percet kellett sorban állni, hogy egy kupicával ihassunk a mézes barackosból. 20 ml került 2 fontba. Én nem szoktam rövidezni, de vele muszáj volt. Beálltunk még egyszer, ha már lúd, legyen kövér. Másodjára az ismerősöm egy távoli ismerőse állt előttünk a sorban. Összehaverkodtunk, s egy üveg pálinkát vett, majd az ő asztaltársaságához hívott. Azon találtam magam, hogy 10 vadidegen magyarral pálinkázom. Az egyik csajszi már úgy be volt rúgva, mint a kiskutya. Nem szép látvány egy totál részeg nő, én mondom. Főleg nem délután 6-kor. Egyszer van egy évben magyar kultúra napja, ugye. Az már persze a gázság kategóriába kezdett átmenni, mikor a részeg csaj elkezdte nyomatni, hogy „én nem a magyarok miatt jöttem ki ma”. Kábé most letagadni akarta a magyarságát, vagy nem is értettem miért volt ez fontos hangosan mondani úgy, hogy mindenki a közelben jól hallja. Hamar továbbálltam, mert semmi értelme nem volt ott ülni velük.
Estére visszatértem ahhoz az ismerősömhöz, akivel a rendezvényre együtt érkeztem. Az, hogy mi történt a színpadon a több óra alatt? Passz. Eskü, én dumálni és ismerősökkel bandázni dolog miatt látogattam ki. Ha színpad sem lett volna, csak hangosból szólt volna a zene, na, nekem az is mindegy lett volna. Ez a kultúra nap arra tökéletes volt, hogy kicsalogassa az embereket a lakásaikból, összehozza a magyar közösséget egy napra, hogy régen látott ismerősök újra találkozhassanak.
Jól éreztem magam, jövőre is szeretnék jönni.
Költekezés: 35 fontom úgy elment, mint a pinty. Eszem – iszom, kürtőskalács, búcsúfia (bodzsaszörp)
Életem morzsái 