14 éves blog

14 évvel ezelőtt ültem gép elő először. Megindultak a morzsák, amik azóta is hullanak az online az térben, csak jóval ritkábban.
Az első személyes élményem, amiről mindenképpen írni szerettem volna egy sráchoz köthetni. A chat.hu oldalon ismerkedtem meg egy velem egyidős férfival, akitől semmit sem akartam komolyabban és ő sem tőlem, viszont nagyon egy vonalon mozogtunk és baromi jól kijöttünk. Ő volt az, aki csak úgy becsöppent az életembe, s olyan volt, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Bandáztunk és jöttünk – mentünk, majd egyik napról a másikra felszívódott. Fájt, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is. Én meg ott álltam barátok nélkül és nyitni akartam a világ felé. Összekapcsolódni hasonló lelkekkel. És ekkor billentyűzetet ragadtam, s megindultak az érzelmek.
Az a bizonyos illető 2018-ból nem is gondolná, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megszületett a blogom. Nem is számít az ő lénye, s pont nem érdekel amúgy, hogy éppen merre a világban.

Az első olvasóim pár szűk ismerős volt, akiknek mesélni mertem a blog énemről. Aztán valahogy több száz emberes kis követőbázissá nőttem ki magam. Soha nem azért írtam, hogy na majd ki olvassa el. Egyszerűen nagyon sokszor csak jól esett kiadnom magamból dolgokat, vagy éppen azt élveztem, hogy egy kisebb kutatómunkát követően valami szép került ki a kezeim közül. A blog vigaszt, örömet, sikert és társat is adott egyben az elmúlt 14 évben. Soha nem fogom megbánni, hogy elkezdtem, sőt legjobb dolognak tartom, ami csak történhetett velem.

A blog egyfajta naplót is kínál a személyiségem fejlődéséről. Hogy anno, amiket ide kitoltam, van pár cikk, amiken nem fogom elszégyellni magam, de ma már nem így és ilyen formában beszélnék az adott témáról. Szuper ebben, hogy ilyen az élet, s nincs miért zavarba jönni. Jó, hogy történt változás bennem, remélem pozitív irányban.
A bloggal együtt nőttem. Magánélet. Az évtizedes szingli létet lecseréltem egy elvált 2 gyerekes férfival való kapcsolatra. Az egyik végletből a másikba? Nem baj, mert a sablonos dolgokat úgy sem bírom. Legalább több mindenről lehet így beszélni, s egész másfajta behatásokat értek.

Az oldalam az elmúlt jó évben sokkal csendesebb. A múlttal ellentétben, mikor is rögtön kiírtam magamból a lelki nyavalyáimat, most már ez nem mondható el. Magamban tartom a dolgaimat. Viszont ez belsőleg “öl”, leköt, emészt. A jelenlegi kapcsolatomat igyekszem privátban tartani, azt a pár cikket leszámítva, ami eddig kijött itt Mr. Darcy témában. Viszont lehet, hogy idővel, utólag majd kibuknak a gondolatok. Tavaly decemberben például nem egyszer úgy keltem, hogy most szakítok vele. Gondolatban nem egyszer eljátszottam azzal, hogy összepakolom a nála lévő pár dolgaimat és lelépek. A nem bírom tovább rövid mondattal zárva. Olyan lelki stressz alatt éltem, ami már kezdett felenni. Ezzel szemben még mindig ott ültem Karácsonykor a családjával és a kigondolt tervekből nem lett semmi.
Január második felében végre úgy éreztem, hogy megnyílhatok és őszintén elbeszéltem a korábbi lelki világomat.
Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen párkapcsolatban élő személy, akinek a fentiekhez hasonló gondolatok megfordultak a fejében. Majd nem történt semmi. Csak a kérdés az, hogy utólag meg volt-e beszélve a miért és mi zajlott az adott kapcsolatban.
Idén májusban is durva menet ment le bennem, a barátomat egy poliphoz hasonlítottam, ami a kezeivel fojtogat. Csak virtuálisan persze. Úgy éreztem, hogy mindig mindenről tudni akart. És mindenbe belekérdezett a szabadidőmet illetően. Ki kellett mondanom, hogy ezt így nem fogom tolni tovább. Utána állt be a javulás.
Vissza az eredeti kiinduláshoz, nyilván, hogy alig írtam itt. Mert éppen egy polippal szemben küzdöttem. Jó, hogy nem jött az ihlet. A polipot meg nem éreztem blogra valónak, mint egy megoldatlan magánéleti válság kitaglalását.
Most, hogy már szabadon lélegzem újra hónapok óta ismét. Miért ne lehetne egy cikk a polipról a jövőben. Majd meglátjuk.

Blogra normál körülmények között is kevesebb idő jut a főállás, hobbik és Mr. Darcy és gyerekei mellett is. Kapcsolatban való lét, az, hogy minden nap látjuk egymást, borzalmasan időfogyasztó. Isten hozott a családos légtérben, válaszolhatnám. És olykor amúgy nagyon bosszant, hogy úgy írnék, de most pont nem fér bele. Mikor meg van időm, akkor meg üres fejjel nézek ki a világba. Van is kedvem és van is ihlet, az ami mostanában nehezen jön össze. Dolgozom magamon, hogy meglegyen ez az egyensúly valahogy! Biztos vagyok benne, hogy eljutok majd oda.

Boldog 14. születésnapot blog! Köszönöm, hogy vagy.
Köszönöm vagytok! Köszönöm, hogy olvastok!