Otthoni morzsák

Magyarországi nyaralás további morzsái.

Pénzről. Mikor június végén váltottam, s mutattam Mr. Darcynak a magyar forintot, csodálkozott. Ezresek? Tízezer? Nem semmi. Hogy is van ez. Hogy 1 font 465 forint, történelmi mélyponton az árfolyamunk. (Látogatásunk előtti héten ment 480 fölé is). Szóval 1000 forint az nincs 2,5 font. De Magyarországon akkor az emberek százezreket keresnek, millióba kerülnek az autók? Igen, forintban. Milyen komoly! Tényleg, aki angol fonton nőtt fel, s eddig turistaként csak eurót váltott, éles a kontraszt. Magyar valuta mennyire gyenge Angliából nézve. Itt 1000 font is ‘komoly’ összeg, míg 1000 forint lassan semmi. Nem nehéz nyilván váltani, fejben kalkulálni, de elsőre furcsa.

Nyelvi különbségek. Családom pár tagja beszél angolul. Szüleim, nagybátyámék nem. Tudtam, hogy tolmács leszek az otthoni hetünk alatt. Már előre kértem mindenkit, hogy egy – egy gondolat végén csak álljanak majd meg. Legyen időm fordítani és várni a válaszra is, majd azt is lefordítani. A hét alatt semmilyen problémám nem akadt. A folyamatos oda – vissza tolmácsolás meg sem kottyant. Az agyam tökéletesen, szinkronban tudta, tudja kezelni a két nyelvet már. Olyan jó volt ezt megtapasztalni. Papírom úgyan nincs róla, de tolmácsként is tudnék már dolgozni magabiztosan.

Jobb helyeken a pincérek értették, hogy egyikünk külföldi és rögtön a külföldi menüt hozták. Balatonfüreden, a bisztróban azt gondolták, hogy Mr. Darcy német. Kapott menüt németül. 🙂Nagy segítség volt. Úgyhogy fordíthathattam. Felháborító, hogy németnek néztek! – mondta később. Szintén a kisboltban is az eladó, Tschüs-el búcsúzott. Oh, nem vagyok német! – konstatálta. Az angolok nem kedvelik a németeket. Világháborús örökség. Ez ugyanolyan, mint az, hogy a mi politikánk meg a románok ellen úszit minket. Kiket kéne nem szeretni. Amúgy meg egy román csaj az egyik lakótársam, s semmi bajunk egymással.

Az idő lassabban telik otthon. Négyszer lassabban. Londonban egy viszonylag forgalmas út mellett élek, s amint kilépek az ajtón már be is kap a rohanás. Mintha mindenki, mindig rohanna. A tömeg, a sok ember körülöttem mindig időnyomást gyakorol. Otthon sokkal kisebb a népsűrűség, sokkal levegősebb a tér, nem kísér(t) a sietség. Nagy különbség az is, hogy otthon maximum azért futunk a buszra, mert a következő jó fél óra múlva jön. Londonban a 2 percenként járó metró miatt rohanunk, lökdösődünk.

Időhiány. Múltkor a blog Face oldalán igazi komment összetűzés alakult ki, mikor azt írtam, hogy Amazon mennyire pörög. Hogy a család is, akiknek dolgozom nem járnak boltba, hanem minden futárral jön. Nincs idő vásárolni, vagyis inkább a drága idejüket nem arra használják. Például a főnökeim általában reggel 7:30-kor kilépnek az ajtón és este 6 előtt esnek haza. A gyerek 19 hónapos. Ergo a fekvésig maradó jó órát együtt akarják tölteni, nem boltba menni. Utána meg végre kettesben lehetnek. Nem fognak boltba menni. Hétvégén meg végre együtt a család, reggel lehet lustálkodni, nem fognak boltba menni. Délután meg 19 hónapossal biztos nem fogják a plázák és nagy szupermarketek sorait róni, tömeggel nyomulni, hosszú perceket sorban állni, a pénztárnál dekkolni. Hozza csak szépen ki az Amazon a pelenkát, Hermes a ruhákat, Deliveroo a kaját, Getir a mini élelmiszer bevásárlást stb. Ne kelljen a lakásból kilépni se, de legyen mindig minden otthon. Sajnos hihetetlen környezetszennyező a sok csomagolás, de megértem a főnökeim életmódját. Gyerek mellett, hosszú munkaórák után ugyanígy tennék.

És ideírom, hogy Londonban mindig történik valami, sok a program, rengeteg a múzeum, sosem lehet utolérni azt a sok mindent, amit a város kínál hétről hétre. Ha dönteni kell, hogy x programra megy valaki szombat délután, vagy vásárolni, egyértelmű, hogy mi nyer. Az Amazon meg jöhet házhoz mellette. Azt vettem észre, hogy ha kis helyen él az ember, ahol nem történik semmi extra, kiváló időeltöltés a bevásárlás. Télen meg még annyira sincsenek programok, mint nyáron. Például Fehérváron, egy átlagos nyári szombaton van egy félórás felvonulás és ennyi. Ahol nincs semmi extra rendezvény minden hétvégén, naná, hogy több idő jut Tescoban tülekedésre, főzésre is.

Csend. Székesfehérvár négyszer csendesebb, mint London. Hogy a Budai úton kevesebb autó megy el, mint a lakásom előtti úton, óránként itt. Hogy az utcán, ahol szüleim élnek jó, ha pár autó elhalad egy óra alatt. Hogy már a reptéri parkolóba sétálva lehetett élvezni a kevesebb a zajt. Budapest reptér egy kedves falu, ahhoz képest, ami londoni reptereken történik. Megérkezés és határátlépés mindig jó tapasztalat, mert nincs tömeg. Pillanatok alatt át lehet jönni a kapunál.

Fehérváron pedig az első mondatom az volt, hogy hallod? Nem kell hallani semmit. Síri csend. Maximum a légy zümmögése zavar be, meg a kutya kettőt vakkant kint. A csend jól esett. A semmit hallani terápia és fülemnek szuper idő volt az újra startolázhoz, a hangolódáshoz.

A nem rohanás, lassabban telő idő, csend miatt mindig öröm hazalátogatni. Ezek a napok regenerálódását kínálnak a testemnek. Úgy éreztem, mintha egy féket húztak volna be bennem. Csak nyugodtan, lazán és mindenre jut idő környezetben lenni remek dolog.