Helyzetjelentés: gyerekek

Utoljára június végén meséltem a gyerekekről (Mr. Darcy gyerekeiről). Azóta pedig eltelt 3 hónap. Valahogy sosem ültem le azóta, hogy beszámoljak a fejleményekről, vagy nem indultak meg a szavak, mikor akadt a blogra időm.

Júniusban említettem, hogy a kislánnyal már elindultam valamerre jó irányba. A fiúval kapcsolatban viszont nem tudtam sok jót mondani. Ő elutasított vagy éppen direkt keresztbe tett a napunkban, a negatív megnyilvánulásaival. Hihetetlen türelemmel és az ő szemszögéből próbáltam megélni a szituációkat. Nyiván nem egyszerű egy ‘nem kívánt’ nőt elfogadni apa életében. Nem erőltettem, csak igyekeztem valamilyen módon interakcióba lépni vele, mint valami játék vagy kis focizás.

Júliusban leutaztunk a tengerpartra, hogy egy közös hétvégét eltöltsünk. Egy éjszakára szállást is foglaltunk, amit családi szobában töltöttünk, egy légtérben. Puding próbája az evés, Mr. Darcy ötlete volt. Belementem, nézzük meg, hogy működik-e. Persze alakítások történtek a fiútól és továbbra is inkább nem próbálta a létezésemet tudomásul venni, ám mégsem fulladt katasztrófába az a 2 nap. Sőt, a közös és szép pillanatoktól reméltem, hogy valamit elindítanak nála. A minőségi és non-stop együttlétben bíztam, hogy segítik őt majd.

Július folytatásában mélypontokat értem meg a fiúval kapcsolatban. Talán a türelmem és higgadtságom csak addig bírta. Nem vártam el tőle különösen nagy csevejeket, vagy bármi váó dolgot. Egyszerűen csak annyit szerettem volna, hogy 5 hónap után ne ignoráljon már, ha belépek a szobába. Ne tegyen már úgy, mintha levegő lennék. Ne fordítsa el a fejét és a sziára egy sziával böffentsen, ha más nem is. Ekkor még mindig képes volt simán elfordulni, ha én beléptem a szobába. S ez egyre jobban bántott. Nyilván, hogy ebből lett egy konfliktushelyzet Mr. Darcy és köztem.
5 hónap után már elvárnám a fiától, hogy legalább ne fordítsa el a fejét, ha megjelenek. Ne tegyen úgy, mintha nem léteznék. Ennyit akartam csupán.

A hónap végén Mr. Darcy nővéréhez utaztunk. Mikor a kocsiban ülve kérdezni akartam valamit a fiútól, ő süket füleket tettetve bámult ki az ablakon. Már megint ignoráltak. Nem bírom tovább. És ekkor volt az, hogy Mr. Darcy a kocsiban újra elmondta a fiának, hogy udvariasság jegyében legyen kedves egy kérdésre válaszolni, ha valaki kérdezi. A fiú erre beverte a durcit egy pillanatra, majd csak annyit mondtam neki, hogy tényleg csak egy kérdés volt és egy szimpla választ vártam. Ennyi. Ő sem örülne annak, ha valaki nem reagálna, ha ő kérdezne.
Valahogy ez az autós beszélgetés, a korábbi sok beszélgetést követően, végre meghozta a fordulatot. A nap hátrelévő része meglepően kellemesen telt a nővérééknél. Ám volt még bőven hova csiszolódnunk, mert a kommunikációnk nem volt gördülékeny és a kislány is még szűrte a válaszait, vagy röviden letudta.

Augusztus hónap folyamán érezhetően új szintre lépett a kapcsolatom a gyerekekkel. 6 hónap szokási időszak kellett tehát. Akkortól már nem érzem, hogy olyan nyögvenyelős lenne az egész, vagy gondolkodnom kéne, mit is tudnék velük játszani stb. Magától értetődően jöttek a dolgok, s már nem kellett az, hogy mindenképp történjem valami közös játék. Már a puszta jelenlétem is elégnek bizonyult. Értem úgy pl, hogy az ágy másik oldalára maguktól odafeküdtek, ha az ágyon feküdtem. Vagy maguktól odajöttek hozzám, ha valami mondandójuk akadt.

Szeptemberre a fiútól több meglepő és pozitív megnyilvánulást is kaptam. Volt, hogy szobába önként felhozta nekem a narancslét. Aztán egyszer az ex-feleséggel is össze kellett futnunk. Kiszóltam neki a kocsiból, hogy szia, amire ő nem reagált. A fiú szólt oda a saját anyjának, hogy az Anna köszönt ám neked. Miért nem köszönsz vissza. Nagyot néztem, hogy a fiú, aki 2 hónapja még maga sem akart nekem köszönni, rászólt a saját anyjára, hogy szóljon nekem vissza.
A lány megengedte, hogy megszárítsam a saját. Nagy lépés tőle. Az állomáson búcsúztam tőlük és a lány tök természetesen odalépett hozzám és kaptam tőle egy fél ölelést. Önként és gondolkozás nélkül a búcsúzás ezt a reakciót hozta ki belőle felém. Hihetetlen mérföldkő.

A lány már széles mosollyal fogad. Gyakran kérdezi is, mikor jövök hozzájuk. Hatalmas lépések a jó irányba.
Még nem bízom el magam, de végre alakulunk. A velük való találkozásom 7. hónapjába lépve már bőven túl vagyunk a “szakadó part” vonalán. Talán hozzájárult ehhez az is, hogy sokkal gyakrabban látnak. Minden áldott este átsétálok Mr. Darcyhoz és gyerekes napokon mindig találkozunk.

Júniusban még azt említettem, hogy ők egy egység és nehéz látni a közös öleléseiket, mert én csak egy kívülálló vagyok. Ez a helyzet is sokat javult. Már nem érzem magam annyira kívülállónak. Korábban sok pillanatot kellett benyelnem, amikor én csak a háttérben léteztem korábban, mára azonban ezek visszaestek.
Szerintem a fiú és a részemről is volt néha egy kis megbújó féltékenykedő érzés az apa (Mr. Darcy) iránt. Mármint, hogy meg kellett őt osztanunk egymással, de ez is már a múlt. Szerintem ő is, én is úgy érzem, hogy egy időben és egyszerre kapunk eleget. Ez ott is megnyilvánul, hogy a fiú nem követi minden lépésünket és nem csüncs folyton Mr. Darcyn. Korábban árnyékként ott loholt a nyakunkban, egyetlen szabad pillanatot nem adva nekünk egész nap. Mára oda jutottunk, hogy a lakásban vagyok és a fiú simán elvan egy másik szobában és magunkra hagy minket. Megkönnyebbülést hozott megtapasztalnom tőle ezt, több hónapos “szenvedés” után.

Egyéb. A volt feleségnek, ha valamiért össze kell vele futnunk, köszönök. Június közepén még a kocsiból sem szálltam, ha erre került sor. A nő létezése nem zavar és pont nem érdekel. A gyerekeknek pedig jó, ha látják, hogy én a magam részéről barátságos vagyok vele.

Szóval itt tartunk most. Jó irányba tartunk. Bizakodó és optimista vagyok.