Elfogadás továbbra is

Az elfogadás. Most éppen ezt tanulom és vannak napok, mikor nem kicsit gyötrődöm ebből kifolyólag. Jöjjön hát egy újabb cikk, ami Mr. Darcyval és azon belül is a gyerekeivel kapcsolatos.
Említettem, hogy tél végére eljutottam oda…igen, a gyerekek sokkal valóságosabbak, mint hittem. Tényleg léteznek, s lehetőséget kaptam találkozni velük. Majd két hétig kínlódtam annak elfogadásával, hogy (ismételve a korábbi szavaimat) valakinek 30 évesen közel 10 éves gyerekei vannak.
Ahogy pedig elkezdtem velük is időt tölteni elfogadtam, hogy egy „senki” vagyok nekik. Egy külsős személy, aki az apás hétvégéikbe belezavar, anélkül, hogy kérték volna. A fia féltékeny rám. Ha náluk vagyok, folyamat ott csüng rajtunk. Vagy ha nem látja az apját, már hívja is kétségbeesettem. Ez a féltékenység nem nekem, mint Annának szól személyesen, hanem bárkinek, aki az apja barátnője lenne éppen.
Következő szintként tehát egyelőre azt is el kell fogadnom, hogy napközben magunkra egyetlen egyedül töltött perc sem jut. Maximum fektetés után, de akkor meg általában azt beszéljük meg, hogy ki hogy érezte magát és milyennek értékeli az eltelt napot. Nem mindig rózsás ezeknek a napoknak a menete. Az összeszokás időszakában vagyunk, s ugye nekem kell elfogadnom, hogy egy családba csöppentem. Ezzel pedig el kell fogadnom az ő életritmusukat, napirendjüket, étkezésüket és azt, ahogy általában eltöltenek egy napot.

Most itt rá is bökök egy nagyon szembetűnő dologra. Mr. Darcy és a gyerekei egyáltalán nem az a jövős-menős fajta (Covid nélkül sem). Ők teljesen jól elvannak, ha a 12 órás aktív időből (reggel és este 8 között pl) maximum egy jó órára hagyják el a lakást. Nem járkálnak ki rendszeresen parkokba, hozzám képest fikarcnyit sem aktívak. Ez azért döbbenet nekem, mert én gyerekkel is az elmúlt 10 évben iszonyat sokat mentem munkában. Csak mert gyereke van az embernek, nem jelenti azt, hogy egész hétvégén otthon kell ülni. A gyerekes létre nem lehet kenni, hogy azért nincs aktív mozgás (még Covid időszak ellenére sem). Én erre tökéletesen rá tudok cáfolni.
Ellenben a TV állandóan megy a nappaliban, ha nézi valaki, ha nem. Most utolsó hétvége után képernyő undorom lett. Szombaton egy kisebb parti sétát leszámítva, semmi mást nem csináltam, mint melegítettem a fotelt náluk a kutyával az ölemben. Ez nekem felért egy „kínzással”. Én nem bírok a popsimon ülni sokáig szabadnapjaimon. Plusz utálom a képernyőt, a sok baromság és reklám semmi jót nem ad hozzá az életemhez (életünkhöz). A saját telefonomon is alig töltök időt.

Szombaton délelőtt a gyerekek legalább leültek legózni (Húsvéti ajándékom bomba ötlet lett), akkor odaültem hozzájuk az asztalhoz. Délután volt egy kis séta, meg 10 percig passzoltuk a focilabdát a ház előtt egymásnak. És akkor ennyi mozgás elég is lett nekik.
A Fifát TV-n akár 2 órát is játszanak egy nap. Meg a Mario versenyt, amibe legalább be tudok csatlakozni. Este meg  Youtube és egyebek, amik őszinte leszek, nem érdekelnek szintén. Az a Dan brit srác, hogy játszik a Minecrafton baromi „hasznos” időtöltés.
Miattam nyilván nem fognak megváltozni, s nem is várom el. Két világunk találkozása egyelőre köszönő viszonyban sincs. Az én morálom, ahogy eltöltök egy napot a gyerekekkel munkában és az, ami náluk van, totál ellentétes. Az állandó otthon ülés és iszonyat sok képernyőn töltött idő, nem én vagyok.
Elfogadás újabb szint, hogy a gyerekekkel nem sok kötődési pont létezik (túl nagyok), s rengeteg üresjárat van a napjaimban náluk.

A gyerekek életkoráról is egy fél szót. Nagyok. 8 és 9 évesen már kis tininek számítanak, látszik is rajtuk. Ők már azok, akik magukra akarnak maradni. Pont ezért sokkal hosszabb az út hozzájuk. Nem volt ebben tapasztalatom, de most már határozottan állítom, hogy a legideálisabb életkor a 4-6 évesek, ha elvált férfival ismerkedik valaki. A 4-6 éves korosztály már túl van a 2 évesekre jellemző hisztis időszakon, látnak összefüggéseket, sajátos logikával rendelkeznek és ártatlan őszinteséggel állnak még a világ felé. Piszok könnyű velük megtalálni a hangsúlyt (munkahelyi tapasztalat) és nagyon sok mindent értenek, ha a szintjükön van elmagyarázva. És természetesen elfogadják, nem is kérdőjelezik meg a felnőttek (számukra legfontosabb felnőttek) szavait. Plusz egy 4-6 évest nem nehéz levenni a lábáról. Egy kis játszóterezés, közös fagyizás (forró csokizás) és tökéletes délutáni programot adtunk nekik. Egy 4-6 évessel párszor találkozik valaki és az olyan nekik, mintha hónapok óta az életük része lennél. Pillanatok alatt odajönnek és megölelik az embert is. Ellenben egy  8-9 éves „nem kapható” ilyen egyszerűen. Jó, ráfáztam….avagy elfogadás…újabb szint, félig már ezt is elértem.

Jelenleg gyötrődöm mindenen. De rájöttem, hogy gyötrődni szabad. Beszélni a gyötrődésről is rendben van. Okés, ha nem mindig jól sül el egy nap a gyerekekkel. Okés, ha nem okés minden.
Okés, ha nem boldogság minden, mert utána lehetőségem van összerakni magam és tapasztaltabban újra nekivágni egy másik alkalommal.
Szóval elfogadás, alkalmazkodás és igyekezet. Ezek a tavasz hátralévő kihívásai számomra. És persze egy nagy adag hit mindehhez. A szívemet beleadva és kitartva, kompromisszumokat keresve, hogy megtérüljenek a befektetett percek. Ha nem is ebben a szituációban, de biztosra veszem, hogy amit most beleadok, vissza is kapom az Univerzumtól többszörösen.

Egy jövőbeli cikkben talán arról mesélek majd, milyen opciókat igyekszem kitalálni arra, hogy produktívnak érezzem magam, miközben náluk ülök. Milyen alternatívának szeretnék beiktatni, hogy aktív is maradjak ezzel párhuzamosan.
Persze nagyon fontos, hogy Mr. Darcy és gyerekes hétvége mellett is egy csomó olyan dolgot csináljak, ami az én személyes boldogságomhoz hozzájárul, ami feltölt és üresjáratban is „táplálkozhatom” belőle. Mindeközben saját magamról is még többet tanulhatok. Önismereti folyamatnak is brutál jó ez a mostani helyzet.

Köszönet mindenkinek, aki támogat az utamon. Rengeteget adtok nekem.