Gondolat munkámról

Itt a karantén közepén egy gondolat nagyon kavarog bennem. A munkám…, amúgy is régen beszéltem róla.
Bevezetésképpen annyit, hogy a mostani családnál 2019 szeptembere óta vagyok, hatalmas mázlival kaptam meg az állást. Jókor voltam, jó helyen és ahhoz képest, hogy nem igazán fektettem energiát az új család keresésébe anno, pillanatok alatt összejött az új hely. Két éve ültem és vártam, majd gyakorlatilag a számba repült a sült galamb.

Idén, 2021 őszére lejár a mostani családnál a ’mandátumom’. Szokásos sztori, túl nagyok lettek a gyerekek. A fiú 2-ből 4-lett és kezdi az iskolát teljes időben, szeptemberben. Sajnos viszontlátás lesz ebből. Amikor anno megkaptam tőlük az állást, már tudtam, hogy ja, van megint 2 évem és állhatok tovább. Másik oldalról meg, nem mindennel vagyok boldog már. A fizetésem évek óta nem nőtt, s a kiadásaim nőttek. Nem azért, mert nagyobb lábon kezdtem el élni, hanem mert az évek alatt minden drágult. Jelenlegi órabérem és az, hogy mennyire beletoltam magam a mostani családnál, nincs párhuzamos viszonyban. Ők nem adnának többet jövőre sem, még akkor sem, ha a piac kezd kijózanodni és nem lehet majd Covid-ra hivatkozni. Ugyanakkor meg azt látom, hogy minden szarra van pénz náluk, folyton jön új játékkal az Amazon stb és ezzel szemben úgy érzem, hogy engem nem becsülnek meg igazán. Kifizetik a bérem, de olyan fogfájós hangulatban, tényleg úgy érzem. Az apuka meg, ha tehetné még annyit se fizetni, mint amennyit fizet. Ő nekem mindig is úgy jött le, hogy minél kevesebbért, minél többet kapni.

Az apuka és köztem a viszony az tényleg, olyan igazi főnők és beosztott. Ha hozzám is szól, akkor általában utasításokat mond, vagy erre és erre figyeljek oda stb. Persze angolosan, udvariasan a thank you mindig elhangzik, de nem az igazi így sem. Az apuka olyan, hogy neki nem is nanny vagyok, hanem félig házvezető. Iszonyatos rendmániás és tisztaságmániás, s el is várja, hogy a konyha és nappali mindig csillogjon a nap végére. Kellett idő, míg beletanultam ebbe a szigorú elvárásba. És ő az, aki képes odajönni hozzám 10 perccel a munkaidőm előtt, hogy sárt látott a bejárati szőnyeg előtt, kicsit mossak már fel gyorsan. Soha az életben nem mondaná nekem, hogy van még 5 perceg, egész nap a gyerekek után futottál, ülj le velük nyugodtan a kanapéra. Ő az, aki inkább talál még nekem valamit, csak hogy maximálisan kitöltsem a munkaidőm hasznosan. Sőt ő az, ha nem végeznék a porszívózással 6-ra, akkor inkább kivárná, hogy 6:10-ig befejezzem. Egy picit ráhúzni a munkanapomra, az ok.
Az előző munkaadóm példáját említve. 8-kor kezdtem és a gyerekek még reggeliztek, simán mondták azt, hogy igyak meg egy kávét és üljek csak le velük nyugodtam az asztalhoz. Vagy este még nem végeztem 100% a pakolással, direkt mondták, hogy hagyjam a végét és köszönik. A mostani helyemen ezt soha nem hallottam.
Előző családnál volt költőpénzem, amit arra használtam, hogy miközben ide-oda mentünk a gyerekekkel, tudtam venni valahol egy kávét. Nyáron meg jégkrémet közösen együtt. Ezeknek a mostaniaknak soha nem jutott eszükbe, hogy erre egy fillért is adjanak. Nem elég a fizum, mit vegyenek ők nekem egy kávét, ha már fél délutánt kint vagyok és focizni viszem a gyereket. Nyáron meg jégkrém, még az a luxus kéne csak. Ha meg valami elfogy náluk és ki kell ugranom tejért, akkor a saját pénzemből veszem, s majd utólag odaadják. Nem így működött ez korábbi helyeken.
Van az a nap, mikor úgy érzem, hogy én nem 100, hanem 120%-on tolom magam náluk és nem érzem azt a megbecsülést. Főleg a bentlakásos tavaly tavaszi, plusz idei otthoni iskoláztatással együtt, mikor rám szakadt minden. Hogy egyetlen napot sem hiányoztam munkából, mióta náluk vagyok és mindig elképesztő flexibilisen álltam hozzájuk, maximálisan számíthatták rám. A mérleg másik oldalán meg csak a fizum látom, de azt a kis plusz elismerést nem. Apuka részéről mást nem is fogok. Ez a munkám, s az a dolgom, hogy tisztességen elvégezzen, majd örüljek a fizetésemnek. Pont.

Persze, belegondolok most abba, hogy megint új helyet keresnem…mindig stresszhelyzet. Nannység egy túl személyes munka. Első körben az számít, hogy milyen óraszámban, milyen fizetéssel kínálnak valamit és helyileg hol. Utána a szülőkről milyen a benyomásom, vagy nekik rólam milyen a benyomásuk. Vannak olyan anyukák, akiknek nem tudnék dolgozni. Aztán a gyerekek, mennyire elkényeztetett, mennyire szófogadó, milyen elvek és hogyan vannak alkalmazva a családban. És szimpatikusak-e. Játszótéren látok olyan gyerekek, akikre szívesen vigyáznék, meg jó pár olyat is, hogy dehogy lennék a felvigyázód…még csak az kéne.

Egy biztos, én tudom, hogy milyen feltételekkel, milyen órában és pénzért szeretnék dolgozni a jövőben. Tudom, hogy mit keresek, már csak abban bízhatok, hogy ehhez megfelelő munkaadót találok tökéletesen időzítve. Egy jó adag szerencsére van szükségem ismét. Mint mindig az elmúlt sok évben eddig.

A fő kívánságom egy olyan család, akik tényleg értékelnek, akiknél hosszútávon maradhatok és tök jól be tudok illeszkedni a közegükbe.

Finger crossed 🙂