Vége. Pont.

Magánélet, nem feltétlen blogtéma. Ám, ha már az egész barátos történetemet végig megosztottam, a kezdetektől, akkor a végére is teszek egy pontot.
Tavaly áprilisban jött a csoda, a táncról egy (42 éves) pasi kikért egy találkozóra. Majd kaptam tőle virágcsokrot, amit meg is osztottam és mindenki velem örült, hogy végre valami jó történik a magánéletemben.
Olyan szépen indult minden, azt nem is említve, hogy depresszív közeli állapotban (totális magánéleti válságban) jártam és nagyon kellett az, hogy valaki kirántson. Ő kirántott.
Mint nő, külsőre nagyon bejöttem neki. Felnézett rám, mindig volt egy pozitív bókja a testemre. Ez mellett mindenben partnerséget mutatott, bármivel álltam elő, eljött velem stb.stb. Egy állandó kísérőt kaptam személyében, azokhoz a programokhoz, amit előtte mindig egyedül csináltam.
Elkezdtünk valamit együtt, közösen „felépíteni”.
Idillien, gyönyörűen és varázslatosan hangzanak most is a fenti sorok. Miért lett vége hát? Ráadásul én szakítottam vele. Minthogyha olyan pozícióban volnék, ugye, hogy ezt megtehetem, mert az ajtóban már 10-en állnának helyette…nem ez a helyzet.

Amit nyilván az interneten nem fogok megosztani, mert gáz, az az igazi valóság.
Talán az első történet az, hogy az első közös tengerparti hétvégénken ő rögtön felívott a garatra. Megbeszéltük, hogy májusi hosszú hétvégén lemegyünk 2 éjszakára a tengerhez. Hasting településre esett a választása, mert mint kiderült ott van egy pub, ahol korábban egy haverjával már berúgott és jó volt az élőzene. Ezért akart visszamenni Hastingbe.

Aztán ahogy találkozgattunk tavaly nyáron nem egyszer úgy várt a metrókijáratnál, hogy ránéztem: te ittál már ugye?
Látszik?
Látszott. Péntek esti viszontlátás öröme megvolt.
Ha csak egyszer becsúszik, hogy a munkatársaival leküldenek egy sört hét zárásaként, okés a szitu. De többször ismétlődően, 5 nap után úgy viszontlátni őt, hogy van már benne pár pint…

Magyarország augusztusban. Azért a 4 napért nekem könyörögnöm, zsarolnom, fenyegetőznöm kellett. Nem mutatott hatalmas érdeklődést, hogy eljönne velem. Nem lelkesedett túlságosan.
Végre, egyszer csak igent mondott. Én foglaltam a repjegyét, mindent. A kikötése az volt, hogy családommal nem akar találkozni. A magyarázat, hogy pár hónapja ismerjük egymást, túl korai lenne: elfogadtam a tényt. Nem is erőltettem.
Nagyon szép 4 napot töltöttünk aztán együtt, maximálisan az én szervezésemen múlott minden.

Őszre egyre többször szomorúvá tett, utolsó pillanatban mondott le egy találkozót, vagy utolsó pillanatig nem tudott dönteni, hogy akarna velem találkozni. A barátaimat meg szinte egyáltalán nem akarta megismerni. Egyetlen pénteki összejövetelért is harcot kellett vívnom nála.
Szeptemberben az esküvőre, Balatonfüredre a legnagyobb örömmel nem tartott velem. Plusz 1 főre szólt a meghívásom, direkt rám is írt a vőlegény, mert látta Facen, hogy van barátom.
Ezek a dolgok már úgy kongatták a vészharangot, legalábbis nálam.

A karácsonyi nyaralás…volt olyan barátom, akinek azt mondtam novemberben, hogy a végén még egyedül megyek. Megrottyant a kapcsolatunk.
Az a Kanári – szigetek csak összejött. Nagyon szuper hetet éltünk meg együtt. Mindent a kezeim irányítása alatt tartottam, s valahogy akkor működtek vele a dolgok.
Ő egyetlen percet sem töltött az előkészületekkel sem. Én foglaltam mindent, én bújtam a netet, én olvastam a kézikönyvben az infókat is. Neki csak az volt a dolga, hogy a bőröndjébe bepakoljon és időben legyen ott a vasútállomáson.
Életem egyik legszebb hetét töltöttem vele, örök emlék.

Aztán visszajöttünk és ő csak dolgozott és dolgozott 6-7 teljes napokat. Február közepéig heti nagyon szűk pár órás összefutásokkal kellett beérnem tőle.
Februárban egy táncest, ahol annak ellenére, hogy úgy jött: ma nem akar inni. Semmi mást nem csinált, mint a bárpulthoz ment folyamat. Mikor nekem kellett este 11-kor odaállnom elé, hogy na most ezt már be lehetne fejezni. Aznap estére egy hotelbe foglaltam szállást, hogy milyen jó lesz kettesben egy hétvége. Hát elszúrta azt is.

Újabb esküvő júliusi dátummal (év elején még nem volt víruspara Európában). Foglalnunk kellett repjegyet februáig. Egy hónapon át minden létező dolgot bevetettem, hogy intézzük a repjegyet. Teljesen passzív maradt. Eljutottam arra a pontra, hogy közöltem vele. Egyedül megyek majd arra a júliusi esküvőre és flörtölni fogok valakivel. Erre nevetett körülbelül. Ennyit értem neki.

Majd márciusban jött a karantén, hetekig nem láttam, mert a családdal éltem. Ő meg úgy reagált, hogy ha én “teszek bele”, akkor ő is. Az egyik kollégája bújtatására – mert szerinte nekem igenis találkoznom kellett volna vele. London másik végében lakik…és bejárt dolgozni, én meg a családhoz azért költöztem, hogy mindenki biztonságban legyen, külvilággal kontaktust 0-ra hozni.
Talán ez volt az utolsó lökés nálunk.

Ő elkezdett nem keresni, én meg egy sráccal, akit korábbról ismertem, közelebbi kapcsolatba kerültem hívásaink, üzenetváltásaink által.
Ahogy a karantén oldódott, mikor meghoztam a döntést, hogy találkozni akarok a másik sráccal, akkor vele ezzel párhuzamosan szakítanom kellett.
Most, hogy a másik taggal nem jött össze a dolog, az már mellékszál ide.

Én úgy érzem, hogy végig félvállról lettem véve. Volt egy felnőtt, ám inkább tiniszerű kapcsolatom. Az alkohol az rendszeresen visszatérő vitákat szült. Mindez mellett pedig sajnos azt kell mondanom, hogy semmiben nem inspirált, soha nem tudott olyan sztorit (bármit) mondani, ami úgy pozitívan hozzájárult volna az életemhez. Inkább többször éreztem úgy, hogy lehúz.
A kapcsolatunk azért maradt életben olyan sokáig, mert mindig mindent én szerveztem, terveztem stb. Ha rajta múlik, sokkal előbb zátonyra futottunk volna.

A karantén végére és szakításunk után meg tényleg megmutatta az igazi arcát. Egyre többet ívott, elkezdett újra pókerezni. Majd egyik vasárnap felhívott, hogy milyen rossz hétvégéje volt, nem csinált semmit, csak sör és póker. Erre már tényleg nincs időm, erőm és energiám…Ha ő ilyen, akkor sajnos jobb, hogy elváltak az útjaink.

PONT.

Bízom benne, hogy a 30-as éveim során az élet kegyes lesz hozzám, s nem a mostani volt az egyetlen kapcsolatom ebben az évtizedben.