Karantén 6. hét

Karantén 6. hetének is vége. És május is ideért.
A 2020-as évből eltelt 4 hónap, amiből egy jó hónapot nagyjából házon belül töltöttem. Szilveszterkor a Chelsea hídon állva és a londoni tűzijátékot nézve még csak a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy mi is fog velem (velünk) történni hamarosan.
Egy roppant furcsa helyzet állt elő tavaszra. Időbe tellett megszoknom az új helyzetet, hogy nem mehetek sehova.
Nagy áldás, hogy a hétköznapok inger gazdagok. A 2 kisgyerek mellett nincs unatkozás. Estére meg le is fáradok, ami jó. A napi életritmusom nem borult fel egyáltalán. Nincsenek semmittevős, unalmas periódusaim, ami most életmentő.
A hétköznapjaim a megszokott mederben haladnak, így a karantén az alvásom sem borította fel. Sokat álmodom, ami jó. Nem félelmeteseket álmodom, s nem a bezártságról. Hétfőn éjjel például az álmodtam meg, hogy Leonardo Dicaprioval találkoztam. Reggel gondolkoztam is, na ezt most hogyan kreálta össze a fejem. Abszurd, s egyáltalán nem vagyok nagy rajongója. Aztán legyintettem egyet, soha ne mond, hogy soha. Álmodni szabad mindenről.

Visszatérve erre a megszoktam dologra. 3,5 éve ugyanabban a kertvárosban dolgozom, s most szembesültem vele, hogy mennyire nem ismerem a környéket. Mindig sietősen elhaladtam házak előtt, utcákban. A gyerekkel meg nincs idő megállni és bámészkodni. Az elmúlt hetekben viszont tökéletes alkalom kínálkozott, hogy lassan és alaposan szemügyre vegyek épületeket, ajtókat, figyeljem az angol építészetet. A helyi parkban is új részt fedeztem fel, s csodálkoztam, hogy eddig miért nem sikerült még.
Megfigyeltem a fasort, amit alatt vagy tucatszor elhaladtam már, de fel sem tűnt, milyen szépen sorban vannak ültetve. A harangvirág mezőt is megtaláltam. Ja, hogy ott futottam el mellette többször, akkor fel sem tűnt…
A jelenben töltöttem perceket. A nappal szembefordulva álltam, becsuktam a szemem és hallgattam a zajokat. Hogy az adott pillanatban mi is folyik körülöttem. Ezekre a mini „szünetekre” mennyire nem volt időm korábban. Rádöbbentem, hogy mennyire robotpilóta üzemmódban voltam képes jönni-menni egy átlagos napon.
Ez a karantén arra nagyon jó, hogy a jelenbe mozdítson és a kicsi csodákért is hálára tanítson.

Persze nekem is becsúszik egy keserű szájízes nap, mint péntek. De aztán rá kellett döbbennem, hogy egy iszonyat jó fej családnak dolgozom, biztonságban vagyok náluk. Nem mellesleg a fizetésem is változatlan maradt az elmúlt hetekben.
A pénzről. Tömegközlekedésre nem költöttem 7 hete egy fillért sem. Az összeg a bankszámlámon maradt. Nem éttermeztem, nem vettem juiceokat stb, az is mind megtakarítást jelent most.
Online rendeltem, meg élelmiszerre is ment a pénz, de ez még mindig kevesebb, mint amit általában vásárolnék. Várakozásaim szerint, pozitív mérleggel kell zárnom a karantént.

Egy kellemes csalódást is megértem most a bezártság alatt. Van egy táncos ismerősöm, akivel sosem tudtam igazán társalogni. Nem találtam vele közös nevezőt. Mintha nem lett volna kapcsolódási pontunk. Pár hete random írtam neki üzenetet, mi lehet vele alapon. Visszaírt, majd utána felvetette, hogy mi lenne, ha dumálnánk egyet telefonon. Azóta már többször beszéltünk, s megtört a jég. Hát tök lehet vele beszélgetni, nem is értem, hogy kerültük el egymást 2 év alatt. Ki gondolta volna, hogy pont a karantén alatt kerülők közelebbi barátságba vele. You never know esete.

Hétvégén meg van időm nosztalgiázni, vagy álmodozni egy jövőbeli eseményről, egy kellemes élményről stb.
A nosztalgia…A Sláger FM szól sokat a szobámban és futások alatt. Azok a régi jó számok hozzák elő a múltat.
A Tábortűz dal. A középiskolai osztályom, balatoni pár napos közös pihenése. A tábortüzet körbeültük és szalonnát sütöttünk. Ez annyira magyar tradíció! és mennyire szívesen visszamennék most pár perc erejéig oda. Hiányzik a 2007-es év. Az évekkel a régi emlékek újra értékelődnek, s sokkal nagyobb kinccsé válnak, mint akkor, mikor éppen megtörténtek.
Egy Máté Péter szám…apum kocsijában szól a reptérről hazafelé. Máté Péter nekem egyenlő azzal, hogy otthon vagyok a szüleim védő szárnyai alatt. Remélem, még sokáig hallhatom a kocsiban oda-vissza a számait, az M7-esen haladva.

Köszönöm, hogy olvastatok.
Kitartást továbbra is!