Életjel

Helló, sziasztok, élek.
Nehéz lenne összefoglalni az elmúlt 10 napot, amióta nem jelentkeztem a blogon. Majd idővel, ahogy ülepszik, biztos lesz még mondanivalóm.
Mostani bejelentkezéssel inkább egy kicsit a saját „félelmeim” szintjeiről és fokozatairól írnék.
Nem volt meglepetés, hogy a vírus már Európában kopogtat és online „élőben” nézhettem végig, ahogy Olaszországot lezárják szépen. Anglia meg a kezdetektől nagyjából félvállról vette az egészet, így egyenes utat láttam arra, hogy itt is gázok lesznek idővel.

Március első hétvégéjén már volt bennem tartás, s egyik ismerősömmel tudatosan úgy találkoztam, hogy mi a legközelebb eső, kényelmes, közös pont számunkra. Neki se kelljen sokat menni és nekem se alapon.
Rá egy hétre még ugyan magyar találkozón voltam, de már a belvárost nem találtam egyáltalán biztonságosnak, s Oxford Circust és Piccadilly Circust direkt elkerültem.
A barátnőmmel elmentem a British Múzeumba. Egy hölgy fulladozva köhögött bent a kiállításon a levegőbe. Nagyon mérges voltam rá. Már akkor ment ezerrel mindenhol, hogy zsebkendőbe! és azonnal kidobni, kezet mosni, ha lehet. Barátomnak rá este meséltem is, hogy ne lepődjön meg senki, ha kiderül, hogy vírusos emberek fordultak meg a múzeumban a hétvégén. Veszélyesnek tartottam, s ott fogadtam meg, hogy a belvárost, forgalmas helyeket ezer százalék, kihagyom hosszú hetekre.
Március közepén már a metróra is gondterhelten szálltam fel, és töröltem a kezem kézfertőtlenítő kendővel (hozzáteszem, hogy a mini csomagból évek óta mindig van egy a táskámban. Mert amúgy is szoktam használni, sőt néha pubokban még az asztalt is letöröltem vele, ha úgy láttam).
Nem éreztem biztonságosnak a tömegközlekedést cseppet sem. Március 15-én csupán a helyi parkban ejtettem meg egy sétát összesen. Karantén alá fogunk kerülni, megérzésem már súgta.

Ezzel egy időben a heti bevásárlásaim alatt megdöbbenve tapasztaltam, hogy megváltozott minden. Elkezdték fosztani az emberek a nagy szupermarketet a közelemben. A WC papír lett a legnépszerűbb termék (már 3 hete töretlenül az), s egyik napról a másikra már tészta, rizs és liszt mind elfogyott, mire este odaértem. Úgy bedurvult a helyzet, hogy se krumpli, se semmilyen zöldség nem akadt 7 napra rá. Elszabadult a pokol…
A bolt alkalmazottját kérdeztem, mikor lesz töltés? Kedden este, szóval szerdán reggel 6-kor már lesz áru. Felkeltem. Reggel 6:20-ra érkeztem a boltba, s soha nem látott tömeg bent. Az angolok, de korán kelő nép lett hirtelen…a nemjóját neki! 30 perc alatt se tészta, se rizs, se liszt, se olaj. Mi van itt!!??? Azta ku*va.

Március 16-tól léptem egy olyan állapotba, hogy lefagytam. Zombi üzemmódban végigtoltam a napomat, hazamentem és néztem ki a fejemből, a szobámban. Gondolkoztam, mi lesz velem karantén esetén? Egy 7 nm2-es panelszobában fogok „rohadni” hetekig 2 másik lakótárssal?
Mi lesz velem? Anyut akarom! Anyuhoz nem mehetek hirtelen haza…ide köt a társadalombiztosítás, a munkám, az életem 9 éve. Ha bármi történne velem, itt kapok ellátást és ebből a szempontból még nagyobb biztonságban is érzem magam, mint otthon.
A család is pont ekkor vetette fel, hogy ha nem látom biztonságosnak az albérletem, költözzek be ideiglenesen. Kedd-szerda magasságában még a köszönöm az opciót, nem járunk itt módon intettem. Majd csütörtökön úgy jöttem melózni, hogy ha addig nem lesz zárlat, akkor én vasárnappal köszönöm jönnék ide. Család megerősítette, hogy igen, jöhetek.

Miért a családhoz? Ha már négy fal közé leszünk zárva, s korlátozott mozgásteret kapunk, akkor legyen életterem. Itt bazi nagy, világos szobám van. Saját fürdővel. Nagy a nappali, van hozzá étkező és konyha. Hátul a kis kert, ahova jó időben ki lehet ülni, és semmit tenni akár hétvégén. Sokkal biztonságosabb, mint egy 20 emeletes csövi panelből mozogni ki-be.
A családnak is van ám ebből előnye, tegyük hozzá, ezért is ajánlották fel a lehetőséget. Ők itthonról dolgozhatnak továbbra is a globális piacra. És bezártság esetén sem lesznek korlátozva a munkájukban, a gyerekek mellett, mert itt vagyok. Nekik sem okozok pénzkiesést, mert ugyanúgy tudnak melózni, illetve magamnak sem okozok pénzkiesést, mert ugyanúgy tudok melózni. Win-win alkalom, mindenki nyer az üzleten. Lássuk be, hogy anyuka egy 3 éves eleven fiú mellett, aligha tudna üzleti videokonferenciát tartani…

Most itt tartunk. Húsvéti látogatás otthonra bukta. Repjegyeim még élnek, mert se a Heatrow, se a Ferihegy nincs lezárva. Egyelőre minden járatom ütemezett módban van, de nyilván felszállni nem fogok a gépre.
És úgy pakoltam össze az életem, hogy azt sem tudom, meddig fogok a családnál maradni pontosan. Én májusig készítettem fel magam lelkileg. Annyi cuccot hoztam, hogy 7 db mindenből és azokat fogom mosni. Egyhangúan és unalmasan fogok öltözni, de ugyan hova és minek is. Minden zárva van élelmiszerbolton, gyógyszertáron és drogérián kívül. Ha akarnék, se tudnék menni sehova.
A barátommal is lőttek a találkozásoknak. Jövő hónapban leszünk 1 évesek. Egyelőre úgy néz ki, hogy Whatsapp-on fogjuk ezt ünnepelni…
Annyira összefolyt minden, hogy nem számít, éppen március 18 vagy 26 van-e. Kit érdekel? Nem történik semmi, ugyanolyan mindegyik nap. Ja, és 2020 van…majdnem eltelt 3 hónap. A legkisebb gondom sincs erre.

Egyetlenegy dolgot tehetek. Szembenézek azzal, ami az elkövetkező hetekben jön. Az egészség maradjon és hit legyen. A többi majd alakulni fog.

Kitartást mindenkinek!