Nanny munka: egy gondolat

Mai szösszenet.
A munkámról mindig is nyíltan írtam a blogon. Sok éven át azért lássuk be, szégyelltem egy kicsit. Az a sok lesajnáló tekintet, amit megéltem. Az a sok sz@r duma, amit az évek alatt hallgattam: „Gyerekekre vigyázol? Egyszer rám is vigyázhatnál”. Persze a legtöbb ilyen megnyilvánulás gyerektelen személyektől jött. Gyerekes ismerőseim soha nem viccelődtek velem azon, hogy kalap túró az, amiből pénzt keresek.
Kedvenc bóknak szánt mondatok „Te biztosan nagyon szereteted a gyerekeket”. Erre annyit szoktam mondani, hogy nem utálom őket, egyezzünk meg annyiban. Mert ebből kiindulva, ha valaki pincérként dolgozik, akkor kérdezzük már meg, hogy szereti-e az emberek és tányérokat is. Mert biztosan szereti, hiszen munkájának egy nagy része róluk szól. Vagy, aki a számítógép előtt van egész nap, kérdezzük meg, hogy ugye szereti-e a számítógépeket. Hiszen ott tölti az idejét előttük naponta.
Másik top kedveskedő megállapítás „Van egy unokahúgom, szoktam vele időt eltölteni. Gyerekek cukik”. Heti 60 órát reggeltől estig eltöltöttél-e már az unokahúgoddal, ébredéstől fektetésig folyamatosan? Egy gyereket látunk 2 órára, az semmit nem ad vissza non-stop együttlétből, hisztikből. 
Nem magam ellen próbálok beszélni, csak nem szabad azért úgy tekinteni a nanny munkára úgy, mint egy teljesen gyerekekbe beleszerelmesedett állásra. Egy hozzáállás viszont kell és egy olyan személyiség, akit nem tud az őrületbe kergetni mondjuk, ha 2 gyerek üvölt egyszerre.

Amiről viszont sosem kérdezett senki, az a munkám emberi mivolta. A gyerekek nem értik a pénzt, nem tudják, hogy azért valaki fizetve van, hogy rájuk vigyázzon. Nekik az fontos, hogy egy olyan személy legyen velük, aki társaságában biztonságban érzik magukat.
Mikor új családnál kezdek, el kell telnie egy kis időnek, míg a bizalmi viszony kialakul. Az első napokban, hetekben várható több – kevesebb sírás, a szorongás jele, hogy anyu otthagy egy vadidegen emberrel. Mert nem csettintésre történik, hogy pénteken még x vigyázott valaki, majd hétfőtől y. A tapasztalatom alapján, azok a gyerekek, akiknél egy-egy évig maradt ugyanaz a gyerekfelügyelő, kiegyensúlyozottabbak azoknál, akiknél pár havonta cserélődtek a lányok.
Egy család érdeke tehát, hogy hosszú távon maradjak. Kivéve, azon családokat, akik a körülményeik és hozzáállásuk miatt „elviselhetetlenek”.

A kezdeti távolságtartó és bizalmatlan időszakot követően a gyerekeknek teljesen természetessé válik, hogy az életében jelen vagyok. És minél kisebbek, annál nagyobb igényük van arra, hogy fizikailag is kontaktusba kerüljünk. Egy kis babusgatás, egy ölelés, a mindennapok elengedhetetlen részévé válik. Ki kér egy ölelést? kérdésemre jönnek rögtön. Az esti tévézésnél meg alap, hogy rajtam fekve, mellettem vagy hozzám dőlve bámulják a képernyőt. A napi szeretgetés nélkül egy gyerek „meghalna”. Például estefelé, vagy egy-egy értelmetlen dünnyögés közben nem egyszer, semmi másra nem volt szüksége a 2 évesnek, mint arra, hogy felvegyem és átöleljem. A kis szeretettankja kiürült és tölteni kellett.
Nyilván egy ölelés nem fogja a számlámat kifizetni, nem hoz anyagi profitot a kapitalista világnak, de az emberi létezésünket gazdagítja. Ez az, ami a pénzéhes világban elfelejtődik. Hogy csak nanny vagy, egy túrós meló…hja, csak a jövő generációt, a ma gyerekeinek az egészséges fejlődéséhez járulok hozzá a jelenlétemmel.
Nem ritkán pedig az fordul elő, hogy pont én húzok „hasznot” a gyerekek önzetlenségéből. Vannak napok, mikor kifejezetten nekem van nagy szükségem ölelésekre, s ők boldogan teljesítik ezt a kérés. Felmérések szerint a felnőtteknek napi 4 ölelésre van szüksége a „túléléshez”. (Google – angolul sok cikk van).

Mi a jó munkámban? Az emberi mivolta és az érdek nélküli, őszinte ölelések biztosan.