Lanzarote: Vendéglátós sztorik

Még mindig nyaralás, most történeteket hoztam nektek.

Büfé bodé
A tengerpati sétánk során megszomjaztunk. Ráakadtunk egy lepattant büfés dobéra, egy parkoló szélén. Üvegtigris ugrott be róla. Egy doboz Sprite csak akad – gondoltam.

Sprite az spanyolul is ugyanaz, nem volt gond az angolul egyetlen szót sem beszélő büfés bácsival. Aki mellesleg másodállásban beállhatna Mikulásnak. Hosszú szőke és hosszú szakálla tökéletes rá, és korban is megfelelne.
A dobé mellett egy 3 fős férfi baráti társaság ült, akiknek a bácsi valami kaját sütött, a benti kis gázlángon. Majd kivitte nekik a kaját a serpenyőben.
Én meg odaléptem hozzájuk, na nem azért, hogy kunyizzak. Inkább látni akartam, mi készült. Erre ők tök kedvesen egy kis tányérra raktak nekünk 2-2 darabot abból a kagylós valamiből. Mindezt úgy, hogy a nézésemen és gracias-on kívül szóban nem tudtunk kommunikálni semmit sem.
Büfés bácsi meg még valami sajtot is szelt nekünk kóstolóba hozzá.
Mindig mondom, hogy mindenhol élnek jó emberek, s ezért sem féltem utazni egyedül korábban.
Távozásunkkor egy hűtőmágnest kaptam a kezembe. Lehet, hogy semminek tűnik, de őszinte kedvességből adta a bácsi. Ezt értékeltem benne.

Olasz étterem
Egyik este az öbölben kinéztük már magunknak a helyet, csak akkor teltház volt. Így másik nap visszatértünk nagyobb szerencsében bízva. Éppen még befértünk.
Ültünk, vártunk. Felvették a rendelést. A menü angolul is elérhető volt. Kihozták a sangriát, ittunk, vártunk. Odajött hozzánk a pincér csaj, s spanyolul összekarattyolt mindent, majd kérdezte: No?
No? Yes, we want food – válaszoltam. Na mindegy, elviharzott. Eltelt egy jó fél óra, kajánk még sehol. Akik meg utánunk jöttek, már mind ki lettek szolgálva.
A barátom közli, hogy álljunk fel és menjünk, ő a bort sem fizeti ki, úgy sem izgatja őket, hogy mi itt vagyunk. Nem megyünk sehova, intézkedem – közöltem.
Bementem a bárpulthoz és angolul kérdeztem, hogy tud-e itt valaki angolul? Előkerült egy csávó, aki a semmitől többet értett, de nem eleget. Food? Dinner? Mit akart a pincér csaj egy jó fél órája? – legegyszerűbb kifejezések és szavakat próbáltam, hogy érthető legyek.
A pultban két csaj összeveszett, mikor ez a srác valami magyarázott miattam. Mediterrán temperamentum élesben.
A srác mondja, hogy ingyen hoz egy kancsó sangriára, a vacsora meg jön. Megint vártunk, s végre jött kaja. Ekkor már 1,5 órája ültünk a helyen.
A barátomnál minden cérna elszakadt addigra. Én meg nyugtattam, hogy nem sietünk sehova, itt tenger, most mit izgassam magam, ha 1 óra késéssel szolgálják fel a kaját. Különben is mesélek egy sztorit – folytattam. A London csak oda könyvet egy magyar hölgy írta, aki 0 nyelvtudással vágott neki Angliának. Egy állásinterjún a tulaj kérdezett tőle valamit, ő meg azt felelte, hogy nem. Nem? – nézett rá a tulaj. De, igen persze – válaszolta. A taktikája abból állt, hogy ha nem értett egy kérdést, akkor megerősítést keresett, igen vagy nem válaszadás mellett. És, ha a nem váltott ki reakciót, akkor elviccelte, hogy persze, hogy igent gondolt például. Ha anno mi abba az étterembe megyünk, ahol ő dolgozott, akkor lehet úgy jártunk volna, mint itt a pincér csajjal – zártam.
Megettük a vacsoránkat, ekkor már majdnem éjfélt ütött az óra, és pakoltak az étteremben össze. Fizetnénk akkor. Két pincérnek szóltam, hát nem történt semmi. Az angolul beszélő srác ismét jött. Angolul beszélt ugyan, de egy szót sem fogtam fel. 5 perc eltelik, ismét jelezzük, számlát kérnénk.
A srác most már türelmetlenül, de újra visszajött. Szó szerint ezt mondta: Your dinner is a free invitation of mine. Egy pillanatig néztem hülyén, és leesett. Ja, hogy azt akarja mondani, a vacsoránk a ház számlájára történt. A barátomnak fordítottam az angolt angolra: The bill is on the house.
Egykoron még én is ilyen szépen beszéltem, free invitation….Te jóságos ég, 2012-ben tudtam hasonlókat alkotni. Emlékszem az estate agent, az building agent volt nekem egykoron. Ingatlan, épületből tükörfordítással magyarból…naná.
Karácsonykor itt melóznak, nem lenne pofán úgy elmenni, hogy nem hagyok valamit az asztalon. 30 Eurot kiraktunk szépen. Így is nagyon kedvezményes lett, mert valami 58 euros végösszeggel számoltam a borok miatt.

Francia bisztró
A part mentén gyalogolva, egy helynél megálltam étlapot nézni. A pincér meg konkrétan már invitált is be, de valami ellenállhatatlan stílussal és profi vendéglátós gyakorlattal. Ide, most be fogunk ülni – milyen kedvesen beszólított az az úr.

Egy tenger kincse levest kértem, ami valami fantasztikusan finomra sikerült. Nem néztem volna ki, a kissé viharvert helyből.
A pincér vérbeli vendéglátós, huu, régen találkoztam ezzel. Kérdezte tőlünk, hogy először vagyunk-e Lanzarotén? Én igen, barátom nem. Puerto del Carmenben nyaralt anno. „Hát ezért tűnsz nekem olyan ismerősnek. Ott élek és ott dolgoztam évekig az xy bárban. Biztos megfordultál ott egykoron”
A barátom bepirult. Én meg, mikor visszament a pulthoz: egy szavát ne hidd el, de elismerem nagyon be akar vágódni nekünk.

Folyt.köv.