Most így

Pár nappal ezelőtt a Facebook oldalamon megosztottam egy bejegyzést.

11 éves lett a blogom és azóta cél nélkül rendszeresen írok. Az oldal szubjektív, a velem történt élmények és gondolatok alapján születtek meg a cikkek, elvárások nélkül. Az elmúlt több mint 10 év alatt sokszor használtam a felületet saját magam terápiájaként, levezetésképpen, vagy éppen pontot rakva valamire. Olyan írások is voltak, hogy meglátjuk, ezt szeretném alapon íródtak, s azok a pici vágyak meg is valósultak, vagy utána fordultak jó irányba a dolgok.

Látom magamon, hogy az évek alatt változtam, ami a blogra is kihat.  Évekkel ezelőtt sokkal nagyobb csodálattal néztem minden újdonságra és nagyon hálás voltam, hogy valami megtörtént velem. Ma, már sokkal racionálisabb vagyok.
Konkrét példát hozva. Nemrég kísértem el barátnőmet esküvői ruhapróbára. Egy 2015-ös énem úgy számolt volna erről be, hogy csak a jót veszi észre és áradozott volna. 2019-ben pedig csak azt láttam szemeim előtt, hogy amíg mi Londonban pezsgőzünk egy szalonban, meg 2500 fontos ruhákat próbálgatunk…addig éppen ebben a pillanatban másnak tiszta ivóvíz nem jut. És hogy tulajdonképpen micsoda felesleges kiadás egy drága ruha, és hogy Londonban menyasszonyok kiadtak több 1000 fontot érte. Csak azért tehetjük ezt meg, mert ide születtünk Európába rendezett körülmények közé és nem egy nyomortelepre valahol a világban. Micsoda igazságtalan a világ!
Ez járt a fejemben a szalonban, s erről így merjek utána írni? Mikor az lenne gondolom az elvárás, hogy a fenti tényeket elhagyva a szalon minőségét és ruhák exkluzítását emeljem ki.

Ez a racionális gondolkodás, hogy azt nézem, mennyit pazarlunk, mennyi felesleges vackot veszünk, hogy Westfield bevásárlóközpontba nem lehet olykor beférni…elszomorít és kihat a cikkekre is. Elnézést érte, hogy itt Londonban, a vad kapitalizmus fellegvárában undorodom legjobban a vásárlástól és itt kezdtem el a saját magam kiadásait olykor fontra leosztva számolgatni. Néha úgy érzem, hogy anyagiasnak tűnhetek ismerőseim előtt, pedig csak a józan ész vezet és a költségvetésem igyekszem kordában tartani szigorúan.

A felsőim nagy %-át turkálóban veszem, nadrágjaim olcsóak. Kabátot, cipőt évekre veszem. Sminkre idén még egy pennyt sem sikerült költenem. Így is azt nézem, hogy mitől szabadulhatnék meg, mert költözéseknél az a jó, ha nincs sok mindenem. Ez is úgy tűnhet, hogy minimalista vagyok, pedig nem. Megint csak a józan ész, a túlfogyasztás/túlköltekezés elkerülése végett élek így. Nem érzek abból hiányt, hogy egyetlen magassarkúm van – azt sem vettem fel 2 éve, vagy az összes cipőm, minden szezonra elfér egy Ikeás szatyorban.
Örömmel látom itt-ott, hogy végre valami megmozdult. Nem vagyok egyedül azzal, hogy a plázákban megint nem költöttem x fontokat x hetente. Évekkel ezelőtt ezzel sem voltam ilyen tudatosan, ez is változás, ami szintén itt-ott megjelenik a blogon.
Legutóbb egy ruhát nem hoztam el, mert hova venném fel alapon, csak azért sem csábulok el. Nem leszek jó kapitalista fogyasztó.

Változtak a prioritásaim. Ma már egy amerikai utazás nem tenne marha boldoggá. Anno meg nem bírtam betelni a helyzettel, hogy kijutottam az államokba. Az utazásokból visszavettem, tudatosan. Most inkább a megtakarítok és reméljük valamit majd tudok a kis pénzemmel meglapozni idővel.
Már nem poén az, hogy 2200 fontot elmulatok 10 napos utazás kapcsán és visszajövök, s ugyanúgy hajtok, mint eddig. Ahogy idősebb vagyok, a mennyit dolgozom, hogyan keresek nem mindegy már.
Ez is érződik a blogom.
Ezek mellett pedig még néha egy kis útvesztőben is vagyok. A hetekben fogalmazódott meg, hogy Londonban lassan élhetetlen számomra is. A drágulás mértéke és a keresetem nem követik egymást.
Romlik az életszínvonalam, mert a lakhatás évről évre drágább, az élelmiszerek és helyi tömegközlekedés stabilan emelkedik, a keresetem meg alig. Nem jövőre, de az azt követő évben erősen el kell gondolkodnom, hogy innen hova költözzek ki. Kivéve, ha Brexit be nem rottyantja az ingatlanpiacot. Jövőre, a 2020-as évben még az állampolgárság megszerzésére szeretnék fókuszálni.
Szóval most így vagyok.

Ennyit szerettem volna leírni, őszintén nektek.
Köszönöm, hogy olvastok és követtek.