8 év Londonban, elmélkedem

8 év Londonban.
2011. szeptember 2-án egy angol apuka összeszedett a reptéren. Majd 2019-ben még mindig itt vagyok 6 családdal és 15 gyerekkel a hátam mögött.
Én Londonban tényleg új életet kezdtem, s lassan, de biztosan az egy évtized felé haladunk már.

Mai napig hihetetlen számomra az egész. Sosem gondoltam volna, sosem készültem arra, hogy hosszútávon elhagyom az országot. Egyszerűen csak megtörtént.
A szerencse az, hogy a sok átdolgozott és szürke hétköznapok, hosszú évek ellenére is csodát látok a londoni életemben. Kimondani, hogy egy világvárosban éldegélek, egy drága világvárosban, s mindezt teljesen egyedül teszem évek óta, egy kis tapsot megérdemel

A múlt héten jöttem rá, hogy „fejbeni programozásommal” gondjaim vannak. Úgy érzem, hogy a képességeim töredékét sikerült csak kamatoztatnom eddig. Gondolataim csapdájának ketrecében mozgom…s egyre inkább érzem, hogy nagyot lépnék…értem én egy kisebb karrierváltást például. Egyedül és tapasztalatlanul elveszettnek érzem magam. Az évek alatt többféle tanfolyamot ajánlottak innen – onnan, bevétel nélkül lenni hónapokig, úgy hogy magamat tartom el és nincs apu, anyu itt, aki támogatna időszakosan…nem olyan egyszerű és tényleg tuti döntést kell hozni és maximálisan elköteleződni, mert egy 3 hónapos tanfolyam is több ezer font.

Természetesen büszke vagyok arra, amit a gyerekkel elértem az évek alatt. Tényleg, annyi tapasztalatom van és tudom miről beszélek. Nem kioktatás szintjén, csak munkahelyemről vett gyakorlati példákat hozva, már adtam tanácsokat gyerekes ismerőseimnek. Sőt, mikor utazom és jövök-megyek a városban, s látom, hogy egy-két szülő hogy beszél és viselkedik, türelmetlen a gyerekével, erős késztetés van bennem, hogy odalépjek és beszéljek a gyerekkel. A gyerekkel…Legutoljára a reptéren hajszálon múlott, hogy a rosszalkodó és a várakozást egyre kevésbé bíró kisfiúhoz lehajoljak. Az anyukája csak annyit mondott neki, hogy ne rosszalkodj…Az én taktikám meg az, hogy kérdezek a gyerektől mindig és megvárom a válaszait, amiket aztán meg lehet vele együtt beszélni. A ne rosszalkodjál kisfiam és gyere, várj velem helyett én megkérdeztem volna gyereket, hogy most éppen hol vagyunk? Mi történik? Miért kell várnunk, tudja-e? Szerinte jó ötlet-e futkározni a tömegben? A helyes válaszait megdicsérve, milyen okos fiú vagy és tudod te ezt! – máris pozitív megerősítést kapott volna, s mivel be lett vonna a szituációba, nagyobb valószínűséggel jobban viselkedett volna. A gyerek sokkal többet tud, mint mutatja sokszor, csak irányítottan kell kérdezni.

A nanny munka teljesen élvezhető tud lenni, ha jó családnál van az ember, akik megbecsülik és úgy érzi, a keresete megfelelő (vagyis megfelelő óraszámban dolgozik).
Társadalmilag viszont brutálisan alulértékelt munkáról van szó, ami szerencsére nincs alulfizetve, ahhoz képest, mennyire le tudják nézni az embert miatta.
Ha minden egyes sajnálkozó pillantás után kaptam volna 1 fontot, amit az évek alatt ki kellett állnom a munkám miatt, már lenne több száz fontom belőle.

Összegezve: 8 év meló magáncsaládoknál. Több száz otthonban pedig megfordultam ügynökségi munkákkal együtt.
Nagyon nagy előnye a helyzetemnek, hogy én kezdetektől a minőségi angolt hallottam. Az én szókincsem tényleg úgy fejlődött, hogy igazi angoltól tanulhattam.
Sokan vannak úgy, hogy multikulti közegben, rosszul beszélő spanyolokkal – olaszokkal együtt dolgoznak, aztán x év után sem tart sehol az angoljuk.
Bár én is lehetnék jobb szóban, de rengeteg fejlődtem és két nyelvet párhuzamosan beszélni és cserélgetni sem probléma. Ennél már csak akkor lehetnék még jobb, ha német is előtérbe kerülve és 3 nyelven felváltva. Legyen ez egy cél még az életemben.

Lakhatás…úristen kategória. Még jól menő pozícióban dolgozó ismerősök is lakásmegosztásban, hosszú évek után is. Egy londoni átlagkereset arra elég, hogy shared ownership – lakástulajdon részt vegyen az ember, mondjuk 25%-át a teljes ingatlan értékének. Ez az jelenti, hogy van egy lakás, ami ér 600 ezer fontot, de a bank egy személynek „csak” 150 ezer fontnyi hitelt tud adni keresete nyomán. Vagyis így a lakás 25%-át képes megvenni jelzáloghitellel az illető, s 75%-ra élete végéig fizetheti a bérleti díjat, ami a viszont a piaci ár alatt mozog.
A fenti ügylettel lett pár ismerősömnek lakása Londonban, pontosabban lakástulajdon része.

Mindig mondom anyukámnak, hogy hiába Londonban halál az ingatlanár, de Magyarországon nem ugyanez történik csak más viszonyokban? Ugyanúgy egyre távolabbi álma embereknek a saját kecó. A nyaralásom alatt egy vezető beosztásban lévő Pesti ismerősömmel beszélgettem, ő is az arcát húzta a fővárosi ingatlanpiacra…csodás.
Az ingatlan miatt egyelőre nem kell hazaköltöznöm, mert ugyanúgy nem lennék előrébb.  

A mostani albérlet tulajdonosa pont a 8 éves évfordulómra időzítette a jó hírt, ugyanis hétfőn közölte: eladja a kecót. Aztanemjójátneki! 2020 elején költözés lesz, már megint. Álmom, hogy jó áron, jó albérletet, jó lakótársakkal sikerüljön találni és ÉVEKRE!
Mikor ismerősök ugyanazon helyen tudnak lakni 5+ éveket, én meg évente összepakolhatom az életem és átcuccolhatok máshova, nem igazságos!
A költözés gondolata és maga a költözés mindig kiborít, ekkor tudatosodik bennem, hogy nincs semmi fix az életemben, Angliában.
Rossz napomban, mikor meglátok egy hajléktalant az utcán, ezt gondolom: „apukám, egy hónap lakhatási felmondás tart engem is csak távol az utcától. Az, meg hogy fizessem az bérleteket, melózom, mint állat. Nem tudlak ma sajnálni, mert nekem sem tuti a tuti”.

Szóval 8 év. Becsületesen és kemény melóval telt időszak, de nagyon sok élményben volt részem, nagyon sok mindenért hálás lehetek. Az albérlet meg örök morcosságra ad okod, nem tudok ellene mit tenni.

Egyszer mondta valaki: A jövő mindig csak jobbat hozhat. Legyen így!