2-ből 4 éves lett – Szösszenet

Munkával kapcsolatos poszt érkezik most.

A 2 évesből 4 éves lett. Első emlékeim még 2017 tavaszáról vannak róla, mikor az előző nanny tolta a babakocsiban. A nannyvel való ismeretségnek köszönhetően kerültem kapcsolatba az anyukával, s így pályáztam meg a helyét is.
A 2 évessel töltött első közös délután felét végighisztizte. Teljesen érthető volt. Egy kis gyereknek kell a kötődés, kell az, hogy ismerje az adott személyt, vagyis biztonságban érezze magát. Az első alkalmakkor neki csak egy idegen voltam, aki „elszakította” őt a saját anyukájától. Legalábbis így élte meg.
Az első közös hónapunkban minden reggel meglátott és sírással fogadott. Minden délben, az oviban is sírva indult el velem haza. Késő délután meg mást se hallottam tőle, mint ’anyát akarom’ non-stop.
Az óvónő mondta nekem még anno „She is giving you hard time”.
Lesz ez jobb is, tudtam. Idő kellett neki, míg biztonságban érezte magát velem.
Eltelt az első közös hónapunk és rendeződött minden.

Emlékszem az ablakot jöttek kicserélni ősz folyamán, munkások mászkáltak ki-be a házban. Én meg mindent szépen elmagyaráztam a 2 évesnek, hogy mi történik és ez tök okés. Nagyon nyugodtan fogadta és semmi riadalmat nem okozott neki a helyzet. Még annak ellenére se, hogy a régi ablakok kivésése bazi hangos mutatvány lett.

A kutyáktól rettenetesen félt az elején. Kistestű, farkát barátságosan csóváló ebtől is visított, meg kapaszkodott rám. Én meg kutyabolond vagyok. Itt egy kutya, ott egy kutya, kis és nagy, barna és fekete mindig megcsodáltam őket, s mindig nagy lelkesen emlegettem neki egy – egy példányt a parkban: Nem kell félni, nézd, örül. Nézd, csak játszana. Nézd, csak barátkozna. Nézd, az meg megnyalná a kezed.
A gyerekre egy éven belül átadtam a kutyák iránti nagy szeretetemet. Már oda mert menni egy kisebb fajtákhoz. Az első simogatása, mikor ott álltam mellette és megmutattam neki, hogy szagoltassa meg a kezét, majd óvatosan a hátán simizzi meg az állatnak. Nem felejtem el, mert annyira jó volt látni, hogy pozitívan sikerült őt befolyásolnom.

Egyszer elvittem őt egy farmra, ahol kecskéket etethetett. Ez is nagy lépésnek számított, ahhoz képest, hogy mennyire ijedős gyereknek számított az elején.
A farmon megmutattam, hogy rakja (helyben vett) kaját a kezére és ajánlja oda az állatnak. De csikis a nyelve, tök élvezte. Akkor ott még egy lépést tettünk, s az állatok felé még nyitottabb lett.

A Természettudományi Múzeumban 3 évesen már nem ijedt meg a mozgó dinótól. Szépen felkészítettem, hogy mit fog látni. Hogy ez egy utánzat, nem valós állat. Közeledni felé nem tud. Mikor meglátta nyílván csimpaszkodott belém, majd annyira elkezdte élvezni a mozgó T-rexet, hogy eljönni nem akart onnan.

A fenti példák az elmúlt közel 2 év sikerei. A gyerekekre a saját életszeretetünket, lelkesedésünket átadhatjuk. Jó látni, hogy működik.

A héten, egyik napos délután kint ültünk a hátsó kertben. Egy madár pihent a szomszéd fáján és messzebb sötét felhők gyülekeztek. Megkérdeztem őt, hogy gondolta-e, az állatok megérzik az időjárást és a vihar közeledtét. Meséltem neki az egykori, otthoni kutyánkról, aki már akkor bújt volna el, ha két viharfelhő átlépte a határt – apum szavai alapján. Egy nyári zivatar közeledtét határozottan tudta például.
Ahogy meséltem és néztük a felhőket, hirtelen közölte, hogy akkor ő most bemegy a házba. Nem szereti a viharokat. A madár is nyugodt, BBC sem mondott semmi rossz időt, nem kell aggódni – nyugtattam. Megértette.

Egyéb érdekesség, hogy mostanában vette fejébe, hogy ő állatorvos szeretne lenni, ha nagy lesz.
Hát nem tudom, hogy az én állatok iránti elfogultságom alapján hozta-e meg a döntést, de bizonyosan hozzájárult.

Az Instagramon rendszeresen mutatok neki egy oldalt, amit egy magyar állatgondozó vezet.

Illetve mostanában néztünk madáretetős videókat is, elárvult gólyákról.

Reklámok