Ilyen volt a Karácsony I.

Az elmúlt héten mindenki azt kérdezte: milyen volt Karácsony?
Mindenkinek azt válaszoltam, hogy remek. Sokkal jobb, mint vártam.

Az elmúlt 6 évben teljesen elszoktam a hagyományos ünnepléstől. December a tengerentúli utazást jelentette nekem, így nem kicsit paráztam rá, hogy milyen is lesz otthon újra. Alapjáraton hideg van és korán sötétedik, szóval attól tartottam, hogy rommá fogom magam unni. Aztán végül nem így alakult.

December 23-án este szüleim felvettek a reptéren és robogtunk is Fehérvár felé. Gárdonyban megálltunk a Gulyás Csárdánál vacsorázni. Anyum ajándéka volt a meghívás, utószülinapi kedvesség.
A magyar konyha továbbra is verhetetlen. Magyar kaják iránti rajongásom sosem fog eltűnni, éljek bárhol is a világában.

Beértünk Fehérvárra, s kitérővel a belvárosba mentünk. Annyi év után újra megcsodálhattam a feldíszített belvárost. Boldogan sétáltam a fő utcánkon.

December 24-én délelőtt fát díszítettem apuval, majd kora délután elmentem a templomi Pásztorjátékra. Sok évvel ezelőtt én is szereplője voltam a műsornak, nosztalgikus hangulatba kerültem attól, hogy felnőttként megnéztem a mai fiatalokat.
Otthon a halas vacsora után, úgy mint gyerekkoromban, elindítottam bakelit lemezen a Mennyből az angyalt, a kis csengettyűvel csengettem és bementünk a nagyszobába a kivilágított fához.
Leültem az ágyra, néztem a fát, majd elkapott a bőgés. Lepergett előttem 30 év karácsonyainak emléke. Rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok. Mindig volt fánk, mindig volt finom kaja az asztalon és mindig kaptam ajándékot is, valamint mindig a fűtött lakásban tölthettem a Szentestét otthon.
Úgy vesszük, mintha ez tök alap lenne, pedig sok embernek nem az.
Másik pedig, hogy én sem leszek már fiatalabb, a szüleim sem. A jövőben minden egyes évre úgy fogok nézni, amikor együtt lehetünk, hogy még egy ajándék az élettől.

Késő este anyum el akart menni templomba, elkísértem. Ezerszer inkább a templomban ülők december 24-én este, mint otthon bugyutaságokat nézzek a TV-ben.
Az ünnep első napja annyira jól eltelt, hogy a telefonomra időm sem jutott. Nem is azért mentem haza, hogy Instagram-on kuksizzak másokat.

December 25-én reggel apum megkérdezte, hova menjünk kirándulni. Legyen a Csókakő és vár. Egy kis séta, jó kilátás, friss levegő és közel van – ideálisnak tűnt. A várban meg tudtam aztán csodálni, milyen szép is a magyar táj.

Később szomszédaimhoz ugrottam át. 6 kiskutya tulajdonosa a szomszédon, mentem kutyázni hozzájuk. Ölembe véve dajkáltam az egyik picurkát. Szerencsém van azzal is, hogy kedves és jó fej szomszédaim vannak. Szeretettel vártak, jól elbeszélgettünk.

December 26-án tesómékkal közös nap volt anyuéknál. Végre unokaöcsémmel is találkoztam újra, aki megkérdezte engem meglátva, hogy „ez mi?” Nagyon cuki volt, persze, ritkán lát, nem jegyzett meg, még csak 2 éves.  Ez mi – a nagynéni lennék. 🙂 Roppant gyorsan feloldódott és nagyon bájosan fogta a kezemet, mikor bementünk a kivilágított fához.

Este privát időt tartottam és egyedül elmentem moziba. Á, mondom, úgy sem lesznek sokan. Karácsony van, mindenki otthon ül családjával. A frászt! Már csak a 3. sorba jutott jegy a Búék című magyar filmre. A fehérváriak megtöltötték a mozit.
A film 70%-án szakadtam, de úgy, hogy folyt a könnyem. 20%-án elakadt a lélegzetem, annyira meghökkentem, 10%-án meg úgy szimplán sírni tudtam volna.
Kifelé jövet mögöttem két kis fiatal srác megjegyezte „Jó film volt, csak sz@r a vége”. A történetet nem 20 éves fiatalnak írták meg, a végét csak az fogja átérezni, aki már érettebb személyiség. Ennyit erről.
A film hatására elgondoltam azon, hogy van –e olyan személy, aki előtt „kamuzom” az életem, vagy rejtegetek valamit. Hálisten, én elég tiszta lapokkal vagyok, bár a múltban volt ballépésem, de nem végzetes.

Folyt.köv.