Séta egy angol úrral

Idő kell mindenhez, gyakran halljuk, s igazából tapasztaljuk is. A szombati napomat egy középkorú úrral töltöttem, akit már tavaly májusban megismertem. Ám eddig sehogy sem tudtam közelebb kerülni hozzá, nem is igyekeztem egyáltalán. Közel fél évbe telt nekem az is, hogy a nevét megjegyezzem. Így biztos nem lehet barátkozni senkivel sem.
Az úrról tudni kell, hogy nem a legszociálisabb típusú ember és inkább figyel, mint társalog. De soha nem volt unszimpatikus, csak a köszönésben kimerült az egész kommunikációnk.

Ami késik – nem múlik, tartja a mondás. Egyik hétvégén felfigyeltem rá, mikor ő fényképeket készített egy közös ismerősünkről. Elég komoly kamerája van, rögtön meg is állapítottam.
Egy héttel később már meg is volt az indító téma. Látom, szeretsz képeket készíteni – kezdtem bele. Miket szoktál fényképezni, hogyan – merre? (Igen, furcsa, hogy az angolban nincs Önöhéz…nekem még mindig szokatlan letegezni egy idősebb embert). Így elkezdődött a beszélgetésünk, ami alapján már azonnal több információt megtudtam. Sőt, közös dolgokat is felfedeztem kettőnk személyiségében.
Egy fényképmegosztási közösség aktív tagja ő, ahova természetesen én is beregisztráltam már. Továbbá ő mondta, hogy nem kell ide csúcs kamera. Ott a telefonod, használd!
A rákövetkező héten már az általam készített és az ő általa frissített fotókat böngésztük, és megegyeztünk egy programban is.

little-veniceMost szombaton egy közös séta – fotózáson vettünk rész. Volt olyan kedves, hogy London számomra még félig felfedezetlen részén jártunk. Egyfajta idegenvezetőm is volt. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól eltöltjük majd együtt a napot.
A Little Venice nevű helyről indultunk a csatorna mentén, majd a Camden Town-ban fordultunk vissza. Ebédidőben együtt majszoltunk egy finom burgert, majd desszertnek Gundel palacsintát fogyasztottunk a magyar standnál. A túró rudi kóstolás sem maradhatott ki. Egy apukám korú angol úr életében először ismerkedett a magyar konyhával.
Naplemente táján egy kávézóban zártuk a közös programunkat. Nagyon boldog voltam. Az angolom is fejlődött, új szavakat tanultam és végig egy angol akcentusú angollal beszéltem.

Londonban különösen szeretem, hogy annyi mindenkivel össze tud sodorni az élet. Milyen különös a sors mellesleg. Egy angol, aki az apukám lehetne, találkozik egy fiatal magyarral. Apró csodák mindig lesznek.

Pozitívan zártam a napot, várom a folytatást…amiről már egyezkedtünk is. 

Reklámok

TE MIT GONDOLSZ?!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s